3. fejezet, 1.rész

Kedves olvasók!

Köszönöm szépen a feliratkozókat, köszönöm, hogy csatlakoztatok a Facebookos csoporthoz. Sajnos nagyon nagyon elkeseredtem, amikor valamelyik nap kitettem egy blogos oldalra a linket, és mindenféle negatív hozzászólás érkezett. Csak, hogy idézzek, volt, aki azt mondta, hogy a történet logikája hülyén van alakítva... ekkor fogtam, és letöröltem a linket. Nem tudom, azt emberek mikor fogják megérteni, hogy addig NEM kritizáljuk a másikat, amíg mi nem vagyunk jobbak! Véleményt lehet mondani, de nem hiszem, hogy mindenféle obszcén szóval illik véleményt nyilvánítani. Én ezzel NAGYON sokat dolgozok, próbáltam a főiskolás vizsgáim mellett is aktív lenni, igyekeztem szerethető szereplőket, és történetet létrehozni. Azért köszönöm azonak, akik támogatnak!

IDE kattintva még mindig lehet követni a Facebookon, illetve feliratkozni, tetszikelni, és hozzászólni is!

Puszilok mindenkit, szép vasárnapot, és jó olvasást kívánok:

Barbi

(A részek előtt található zenéket azért teszem ki, mert én erre írtam, és az olvasás közben ezt ajánlom hallgatni:) )

– Ti meg mit csináltok? – szakított félbe Ádám, amikor kilépett a szórakozóhely ajtaján.

– Hagyd már! – utasított Zsófi. – Most miért volt jó, hogy megzavartad őket?

– Nem zavart meg – mentegetőztem. – Semmi nem történt, és akkor sem történt volna, ha most nem rontasz közénk.

– Tényleg? – nézett rám kérdően Boti.

Ez az egész helyzet olyan volt, hogy már én éreztem magam kellementlenül. Ádám, mint a hős szerelmes, úgy rontott közénk. Majdhogynem féltékenységi jelenetet rendezett. 

– Én inkább hazamennék – törtem meg a csendet.

– Hazakísérlek – mondta Boti.

– Igen, az lenne a legjobb – helyeseltem.

– Mi még maradunk, ugye? – kérdezte Zsófi, majd Ádám felé fordult. 

– Maradunk – válaszolt, majd barátnőjét kezénél fogva húzta be, vissza a szórakozóhely falai közé.

Hazaérve a kanapéra dőltem, jólesett megpihenni.

- Mondjak neked valamit, Zora? – kérdezte Boti, majd rámnézett, közben a hűtőben kotorászott. – Én nem is akartam menni. Az egyetlen, ami miatt összeszedtem magam az az volt, hogy azt ünnepeltük, hogy itt vagy köztünk. 

- Ez kedves tőled – válaszoltam, majd rámosolyogtam. – De tudod mi a legfurcsább? Nekem sem volt semmi kedvem még elindulni sem.

- Simán összebeszélhettünk volna, és mondhattuk volna, hogy mi maradunk itthon. Zsófi önfejű, látod most is ott maradt. Ádám, pedig mint egy hű kiskutyus. 

Megnevettetett. Egészen jól esett, hogy más is pontosan ugya látja a helyzetet, ahogyan én. Botond egy sörösüveget nyomott a kezembe, majd leült mellém. 

 - Jól érzed magad köztünk? – kérdezte.

- Igen, jól. 

Lesütöttem a szemeimet.

- De látom rajtad, hogy valami bánt, és tudom, hogy szar duma, de nekem elmondhatod, bármi is van.

- Nincs semmi, Boti, tényleg. Csak kifáradtam, ennyi az egész.

Tudtam, hogy tudja, hazudok. Biztos voltam benne, hogy bántja őt, hogy titkolózom, de tényleg nem éreztem idejét annak, hogy elmondjam, nekünk van egy közös múltunk Ádámmal, persze azt, hogy megcsalta velem Zsófit, semmiféle körülmények között nem mondanám el neki. 

- Van kedved most egy kis pálinkához? Akkor, amikor jöttél, nem fogadtad el, most viszont kötelező.

- Tényleg? – kérdeztem.

Nem tudtam ellenálni a mosolyának. Olyan jó volt, hogy folyamatosan megnevetetett, figyelt rám, azt akarta, hogy boldog legyek.

- Természetesen elfogadom – mondtam.

Öntött egyet, kettőt, hármat is. A végén már számolni sem tudtam, hogy hol tartunk, de nem is akartam. Olyan jól éreztem magam vele, régen volt már ilyen. Sokan tudják, hogy az alkohol olyanokat is képes kihozni belőled, amit te magad sem hiszel el. Igen, ez velem is pontosan így működött, azt is elfogadtam, amikor Botond újra felkínálta az a füves cigarettát. 

- Ugye tényleg nem lesz semmi bajom? – kérdeztem tőle, bódult állapotomban.

- Nem lesz, nyugalom! 

Hittem neki. Tudam, hogy nem akarhat, és nem is akar nekem rosszat. Felszabadultam. Bár rengetegszer hallottam a tévében, és a rádióban, hogy a fiatalok több, mint hetven százaléka kipróbál valamiféle drogot – és ilyenkor erősen csóváltam a fejem, hiszen úgy gondoltam, én ezt sohasem fogom – de most engem sem érdekelt, hogy a többség táborát erősítem majd.

- Zora – szólalt fel Botond, - én nagyon sajnálom, hogy Ádám félbeszakított minket.

- Én is – válaszoltam, őszintén.

- Tényleg? Én meg már azt hittem, hogy az az igaz, amit Ádámnak mondtál, hogy akkor sem történt volna semmi, ha ő nem szakít félbe.

Ekkor jött az, amire én sem számítottam - megcsókoltam, ő pedig szenvedélyesen visszacsókolt.

Az egy, és egyetlen bibi a dologban, hogy ezután semmire sem emlékszem. Másnap reggel az ágyamban ébredtem, sajgó fejjel, és próbáltam visszagondolni, hogy mi történt az éjszaka.

Ádám szemszögén keresztül

– Ti meg mit csináltok? – kérdeztem meg Zorától és Botondtól, ahogy az ajtón kilépve láttam, hogy csókolózni készülnek. 

Lehet, hogy nem volt jó ötlet feltenni ezt a kérdést, hiszen akár Zsófi meg is kérdőjelezhette volna, hogy miért vagyok ennyire ingerült a szituáció miatt.

– Hagyd már! – reagált Zsófi. – Most miért volt jó, hogy megzavartad őket?

– Nem zavart meg – mentegetőzött Zora. – Semmi nem történt, és akkor sem történt volna, ha most nem rontasz közénk.

– Tényleg? – kérdezősködött Botond, aki mintha kicsit megsértődött volna a kijelentést hallva.

– Én inkább hazamennék – mondta Zora, majd felállt a padról, és tett néhány lépést.

– Hazakísérlek.

Szinte a szavába vágott Botond.

– Igen, az lenne a legjobb – helyeselt Zora.

Annyira felidegesített a helyzet, de nem mutathattam ki. Szinte biztos voltam benne, hogy ezek, ha kettesben maradnak, akkor valamiféle következménye lesz. Botond a tekintetével fel tudná falni Zorát, ő pedig annyira vevő arra, ha valaki dícséri, vagy bókol. Pontosan tudom, hogy milyen lány.

– Mi még maradunk, ugye? – kérdezgette Zsófi, miközben felém fordult, és rámkacsintott. 

– Maradunk – mondtam a lehető leghiggattabban, majd megfogtam a barátnőm kezét, és visszamentünk a szórakozóhely falai közé, ahol azonnal rendeltem magamnak egy töményet.

Az igazság az, hogy Zsófi is nagyon szerette, ha egy buliban jól becsíphet. Nem is tudom, hogy mi fogott meg benne. Emlékszem, az első találkozásunkra, ami itt történt, Budapest egyik legjobb helyén. Én is ittas voltam, és ő is, hamar egymásra találtunk, és hogy ez mikor volt? Azon az estén, amikor én magára hagytam Zorát. Azóta is furdal a lelkiismeret, hiszen azt hiszi, ő tehet arról, hogy otthagytam, pedig ez nem így van. Erről csak is egyedül én tehetek. Annyira szerettem őt, megtettem volna érte mindent, és még ma is megdobogtatja a szívem. Az igazságot bevallva, ha most választanom kellene, Zsófi, és Zora között, nem tudnék. 

- Jössz táncolni? Annyira el vagy bambulva, jól vagy? – kérdezte Zsófi, majd közelebb hajolt hozzám, és kezemet a derekára tette.

- Jól, persze, de most nem akarok táncolni.

- Akkor rosszul érzed magad?

- Nem vagyok rosszul sem!

Felemeltem a hangom, de nem akartam bántani Zsófit.

- Ha bajod van, ne rajtam töltsd ki, oké? Na, én mentem táncolni, nem fogok egész este itt ülni, nem ezért jöttem.

Zsófi igazi vagány csaj volt, és az igazat bevallva, imádták a férfiak, ő pedig imádta az életet. Szerencsésnek éreztem magam mellette, de szerintem ez kölcsönös volt. A mai estére is egy csodás barna miniruhát vett fel, a kedvenc magassarkújával, amit tőlem kapott. Úgy gondoltam, ideje, hogy utána menjek, és bocsánatot kérjek tőle, hiszen az előbb igazságtalanul veszekedtem vele. Felálltam az asztaltól, és a nyomába eredtem. Akkor ért a legnagyobb meglepetés, amikor megtaláltam, hiszen két férfival táncolt együtt, és nem zavartatta magát. Olyan erotikusan táncolt, hogy simán elmehetett volna akár sztriptíztáncosnak is. A mosoly csak akkor fagyott az arcára, amikor meglátta, hogy figyelem őt. A táncolást azonnal abbahagyta, és elindult utánam, mivel én abban a pillanatban kifelé vettem az irányt.

- Ádám – kiabált. – Állj már meg! 

- Mit akarsz? – kérdeztem tőle olyan bunkón, ahogy még azelőtt sohasem beszéltem vele.

- Most miért haragszol?

Azt hittem ott és azonnal eldobom az agyam. Ott állok előtte, és két másik sráccal táncol, és az csak ráadás, hogy nem is akárhogy. Ekkor szólalt meg a lelkiismeretem, azt hiszem, semmi jogom haragudni, én százszor rosszabb dolgot tettem vele – megcsaltam.

- Menjünk haza! – mondtam végül.

- Menjünk – helyeselt, majd nyomott egy puszit az arcomra.

A kulcs nehezen ment bele a zárba, legalábbis úgy éreztem. Az a pár feles a fejembe szállt. Mikor végre sikeresen kinyílt az ajtó, a villanyt felkapcsolva arra lettünk figyelmesek, hogy Zora és Botond a kanapén fekve egymást csókolgatja, és már majdhogynem szeretkeznek.

- Jézusom – kiáltott fel Zsófi, és a kezeit a szája elé kapta, - rendesen megzavartunk titeket.

- Mostmár mindegy – mondta Botond, és felkelt a kanapéról, Zora azonban mozdulatlan maradt.

- Mivan vele? – kérdeztem.

Megijedtem.

- Kicsit sokat ittunk, és...

- És beszívtatok? – vágott kérdésével Botond szavába Zsófi.

- Én nem akartam semmi rosszat – mentegetőzött.

Odaléptem Zorához, és láttam, hogy valamennyire magánál van. Karjaimba vettem, és bevittem a szobájába, s pár perc alatt elnyomta az álom.

- Normális vagy, te köcsög? – kérdeztem Botondtól, amikor kiléptem Zora szobájából.

Olyan idegesség volt bennem, hogy fellöktem.

- Hé, fiúk, álljatok le! 

Zsófi közénk állt, amikor Botond felpattant a padlóról, és elindult felém.

- Szerintem menjünk, és feküdjünk le, ezt pedig holnap reggel megbeszéljük – mondta Zsófi, és behúzott maga után a szobába.