3. fejezet, 2. rész

Kedves olvasók!

Köszönöm nektek a sok pozitív visszajelzést, és hogy bíztattok. Remélem ez a rész is tetszeni fog Nektek, és hagytok magatok után valami kis jelzést, hogy mégis milyen, amit csinálok. :)

IDE kattintva a Facebookon is tudtok követni, illetve IRATKOZZATOK FEL, SZÓLJATOK HOZZÁ. 

Sikerült megcsinálni a Szereplők oldalt, és a Fejezeteknél is újdonságokat fedezhettek fel.
Jó olvasást, és puszi mindenkinek!

Barbi

– Mégis mi történt tegnap este? – kérdezgettem Zsófit, miközbe öntött egy–egy csésze kávét.
– Nem csodálom, hogy nem emlékszel, nagyon kiütötted magad. Miért kellett Botonddal tartanod?
Nem tudtam, mit kellene válaszolnom, hiszen azt nem mondhattam, hogy azért, mert szerelmi bánatom van Ádám miatt, így inkább csendben maradtam, és lesütöttem szemeimet. Egyébként Zsófi kedvesen bánt velem, még reggelit is készített.
Az óra kilencet mutatott, a két fiú még nem ébredt fel. Ha arra gondoltam, hogy Botond nemsokára kilép a szobájából, és ide jön majd hozzám, nyom egy puszit az arcomra, a szívem hevesen dobogott. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, én nem akarok semmi komolyat tőle. Mostanában annyi minden történt velem, hogy erre vágyom a legkevésbé. Amire most szükségem van, az a szabadság, és semmi más. És ekkor eljött az a pillanat, amitől a legjobban féltem – nyílott az ajtó, és Botond lépett ki rajta. Először ránéztem, majd elkaptam a fejem. Ő odajött hozzánk, majd leült közénk.
– Nem akarsz valamit mondani? – kérdezte őt Zsófi, szinte azonnal.
– Megengeded, hogy felébredjek?
– Tudod, Botond, nem gondoltam volna, hogy ennyire ostoba vagy. Miért rántottad magaddal Zorát? Ádámnak teljesen igaza volt, remélem tisztában vagy vele.
– Figyelj Zsófi – nézett rá Botond, – neked mindig ő lesz a jó, nem? Én nem erőltettem Zorát semmire, amit ő ne akart volna.
– Ez így van – mondtam, – én voltam az, aki túlzásba vitte a dolgokat. Nem kellett volna füvezni és inni, főként nem egyszerre.
Botond rám mosolygott, majd töltött magának ő is egy csésze kávét.
Kopogtatás zavarta meg a csendes reggelt, én nyitottam ajtót. Meglepetten vettem észre, hogy Vince állt előttem.
– Te meg mit keresel itt? – kérdeztem, majd becsuktam az ajtót magam mögött, én pedig pizsamában álltam ott, és nem értettem a helyzetet.
– Hozzád jöttem, – mondta, majd megjelent a száján az a huncut vigyor, amit már annyiszor láttam.
– De miért? És honnan tudtad meg a címem?
– Nem teljesen mindegy? – vágott a szavamba.
– Mit akarsz tőlem?
– Öltözz fel, és gyere velem. Ennyit.
– És miért mennék? – háborodtam fel.
– Mert én olyat tudok rólad, amit a kedves lakótársaid nem.
Csak bámultam rá, hiszen ez volt az a pont, ahol megfogott. Nem tehettem mást, visszamentem a szobámba és összekaptam magam. A szívem olyan hevesen dobogott, hogy azt hittem, kiugrik a helyéről.
¬– Randizni mész? – kérdezte Zsófi, amikor bekopogott, majd benyitott a szobámba.
– Valami olyasmi – válaszoltam, majd a táskámat a kezembe véve kiléptem a szobából.
– Akkor sok sikert! – kacsintott.
– Hová mész? – tette fel a kérdést Botond is, mikor látta, megyek valahová.
– Randizni – támadta őt le Zsófi, de a szavai után a fiú minden szó nélkül, fejét lesütve visszament a hálójába.
Fájt, hogy fájdalmat okoztam Botondnak, miközben szó sem volt semmiféle randevúról. Az ajtón kilépve Vince hősiesen várt rám. Elindultunk, és egész úton még csak egy szót sem szóltunk egymáshoz. Fogalmam sem volt róla. hogy hová tartunk, mégis tudtam, hogy nem tehetek mást. Nem akartam lebukni, így azt kellett tennem, amit Vince mond. Ez volt az első alkalom, hogy hagytam, a múltammal zsaroljanak meg.
– Megérkeztünk – mondta Vince, majd kiszállt az autóból, és az én ajtómat is kinyitotta.
Olyan volt, mint egy úriember. Egy egészen szép helyre vitt, Pest gazdag negyedébe, egy családi házhoz.
– Bemegyünk, rendben? – kérdezte, de tudtam, nem mondhatom, hogy nem, így vállamat megvonva haladtam utána.
– Miért hoztál ide? – tettem fel a kérdést, amikor leültünk az asztalhoz, és elém tett egy pohár narancslevet.
– Én csak egyetlen dolgot kérek tőled – mondta, – mégpedig, hogy töltsünk együtt egy két órát, egy héten mondjuk kétszer. Benne vagy?
– Nem – válaszoltam szinte azonnal, – én a múltammal fel szeretnék számolni.
– Ahogy akarod – vágta rá, – de akkor mindenki megtudja, hogy mi az, amiből majdnem egy fél évig eltartottad magad, és azt is, hogy Zoltán miattad lett öngyilkos.
– Ez hazugság! – kiáltottam fel, majd felpattantam, és a megjelenő könnycseppeket törölgettem az arcomról.
Vince pedig csak nevetett. Vigyorgott. A legszívesebben akkora pofont adtam volna neki, hogy lerepül az a beképzelt feje.
– Szóval, bemehetünk a hálóba? – tette fel újabb kérdését, majd megfogta a kezem, és a szobába vezetett.
Én csak egyhelyben álltam, és hagytam, hogy azt csináljon, amit szeretne. Igazából tudtam, hogy ez csak is az én hibám, hiszen saját magam vittem ebbe bele. Én kezdtem el, én csináltam, és voltam az, aki pénzért kínálta fel a testét. Hogy is gondolhattam volna, hogy csak úgy ki tudok lépni abból a világból.
- Ne legyél már olyan, mint egy fadarab! – mondta, majd a nyakamba harapott.
Fogta magát, és hanyat dőlt az ágyon.
- Vetkőzz! – utasított.

És én engedelmeskedtem neki. Nem tudom, hogy ez pusztán a félelemnek volt köszönhető, vagy annak, hogy egy kicsit valahol én is élveztem a helyzetet.
Először a felsőmtől szabadultam meg, majd a nadrágomtól. A legtöbb, amit tehettem, hogy kihozom a maximumot a helyzetből, és ha már így alakult, megpróbálom magam legalább egy kicst jól érezni. Vince az ágyból úgy bámult rám, mint egy istennőre, akire felnéz, akit imád, akit bálványoz.
- Vársz egy pillanatot? – kérdezte, majd kirohant a szobából.
Ott álltam egy szál bugyiban, és vártam, hogy visszaérjen. Kíváncsi voltam, hogy mit csinál, hogy mi az, ami ilyen fontos volt. Mikor megláttam őt, nagyon meglepődtem. A kezében egy csokor vörös rózsa, és a kezembe nyújtotta. Az enyém volt.
- Ezt miért kapom?
Úgy meglepett, hogy hirtelen azt sem tudtam, hogy mit tegyek.
- Ezt azért kapod, hogy tudd, én nem akarlak kihasználni. Azért mondtam, amit mondtam, mert tudtam, akkor eljössz velem. Ha szeretnéd, nyugodtan visszaveheted a felsőd, a nadrágod, és visszamehetsz a lakásodba. De a csokrot kérlek, vidd magaddal.
- És mi van, ha én most nem akarok visszamenni?
- Akkor én lennék a legboldogabb – válaszolta.
Ruhadarabjaimat felvette a földről, és segített felöltözni. Igazán érdekes helyzetek kerültek ki a szituációból, például amikor hátraestem, miközben ő a nadrágomat húzta vissza.
- Egy pohár bor? – kérdezte.
Bólintottam. A helyzet rendkívül jó lett végül. A kandalló előtt ültünk, kortyolgattuk az italunkat, és nevetgéltünk. Jó volt a társaságában. A csokor rózsát az asztalra tettem, illata folyamatosan az orromban volt.
- Vince – tereltem kicsit komolyabbra a szót, - lehet egy kérdésem?
- Kettő is – válaszolt, majd mélyen a szemembe nézett.
- De mégis honnan tudtad, hogy én Zoltánnal jóban voltam?
Ez volt az a pont, ahol tényleg nem tudtam, hogy mit fog válaszolni, és tényleg nem tudtam, hogy hogyan került tudomására a dolog.
Vince lesütötte a szemeit, és a kezével a tarkóján matatott, én pedig kíváncsian vártam, mi lesz a válasz.