3. fejezet, 3.rész

Kedves olvasók! :)

Meghoztam Nektek a mai részt. Azt hiszem a zenét hallgatva, és ezt olvasva, szavakra sincsenek szükségeink. Én csak annyit üzennék, hogy jó olvasást mindenkinek!

Puszi

Barbi

- Tudod, Zora, én nem akartam bunkó lenni, de szinte mindig a nyomodban voltam. Vannak különböző fényképeim rólad, és akkor is követtelek, amikor a hotelbe mentél.
- Tessék? – pattantam fel a földről. – Normális vagy, Vince?
- Kérlek Zora, kérlek, ne haragudj rám!
Mit felelhettem volna? Hogy nem haragszom, vagy, hogy felejtsük el az egészet? Hiszen ezek szerint hónapok óta figyel engem, követ, fényképez, videóz, mint aki megszállott.
- Mennem kell – mondtam végül. – Majd beszélünk, csak most ki kell szellőztetnem a fejem.
- De a csokor! – szólt utánam. – Vidd magaddal!
A kezembe vettem a virágot, majd elhagytam a házat. Nem akartam beülni mellé a kocsiba, hogy hazavigyen, nem akartam, hogy még egy percet is vele kell, hogy töltsek, így gyalog indultam el, bár nem igazán tudtam, hogy hol is vagyok. Érdekes volt a helyzet, hiszen mindig is azt hittem, hogy Vince nem rajong egyetlen lányért sem. Hogy nincs, akit magáénak szeretne, vagy aki tényleg, mint nő, megfelelne neki, legalább is hosszú távon. Vince az ajtóban állt, és végignézte, ahogyan eltávolodok. Csokorral a kezemben, egy hűvös reggelen indultam a nagyvárosnak.

Botond szemszöge alapján
Nem mutattam, de rendkívül rosszul érintett, hogy Zora így itt hagyott, és elment azzal a másik fiúval. A szívem szakadt meg, viszont előre kellett volna, hogy gondolkozzam, a tegnap este történtek után. Lehet, hogy Zora nem is gondolja komolyan a dolgokat velem, sőt, lehet, hogy eltaszítottam magam mellől azzal, hogy túlságosan rámásztam.
A szoba most kisebbnek tűnt, mint bármikor máskor. Leültem az ágy szélére, majd előhúztam az alatta megbúvó fényképalbumot. Mindig nagy levegő kellett, mikor kinyitottam, és ez most sem volt másképp. Ujjaimat végighúztam a képeken, szemeimet behunytam. Elképzeltem, hogy az ott látható lány arcát simogatom, hogy érzem az illatát, hogy hallom a nevetését, és minden ugyanúgy van, ahogyan volt két évvel ezelőtt. Amikor itt volt velem, amikor együtt aludtunk el, amikor jó erősen magamhoz szorítottam, és azt akartam, sose érjen véget az a pillanat. Imádtam azt, amikor hülyéskedtünk, amikor csókolóztunk, amikor szerelmeskedtünk.

Ő volt számomra A Nő. Aztán eljött az a reggel, amikor örökre magamra hagyott, és eltávozott az élők közül. Több éve már, de ha rá gondolok, akkor mindig kiráz a hideg, akkor mindig sírhatnékom támad, és a szívem sajog bele. Miért kellett, hogy az élet elvegye tőlem? Hiszen az egyetlen szép dolog ő volt a világomban. Az egyetlen, akiért minden nap felkeltem, dolgoztam, akinek az egész életem, minden porcikám odaadtam volna. De elment… és itt hagyott.
Gondolataimból az ajtó csapódása zökkentett ki, felpattantam az ágyról, és megnéztem, hogy ki az. Zora volt.
- Megérkeztem – újságolta.
- Nem voltál sokáig – válaszoltam.
- Nem, mert nem úgy sikerült, ahogyan gondoltuk, hogy fog.
A hűtőhöz léptem, majd kivettem két üveg sört. Felbontottam, az egyiket a kezébe nyomtam, a másikba belekortyoltam.
- Mi az az ágyadon? – kérdezte, mikor meglátta, hogy valami hever ott.
- Semmi – vágtam rá, hiszen nem tudtam mit válaszolni.
- Akarsz róla beszélni? – tette fel Zora az újabb kérdését.
Megfogtam a kezét, és bevezettem a szobába. Leültettem az ágyra, és a kezébe adtam a képeket.
- Ő ki?
- Ő volt a menyasszonyom. Gyönyörű, igaz? – kérdeztem, miközbe újabb és újabb fotókat mutattam neki.
- Mi történt vele?
- Meghalt – válaszoltam. – Két évvel ezelőtt.
- Jézusom, Botond – mondta Zora, majd megfogta a kezem. – Én ezt nem is gondoltam.
- Szerinted miért füvezek, vagy miért nem dolgozok? Mert élni sincsen kedvem. Mióta ő nincs, nekem minden értelmetlen. Mintha egy feketeségben sétálnék, ahonnan nincs kiút. Érted?
- Értem – válaszolta, és lehajtotta a fejét. - De azt hiszem, én szívesen lennék melletted, persze ha ezt te is így gondolod.
- Egy kérdés Zora – mondtam neki, - megbántad a tegnap estét?
- Egy percét sem – bökte ki, - sőt, egy másodpercét sem. Régen éreztem magam ennyire jól.
Mosolyogtam. Tudtam, hogy tudja, ezzel a mondattal boldoggá tett. Azokkal a gyöngéd kezeivel megfogta az arcom, majd édes ajkait az enyém felé közelítette, és megcsókolt.
- Itt vagyok, és leszek neked – mondta. – Számíthatsz rám!
Kezemmel végigsimítottam haját, karjaimmal szorosan átöleltem, és magamhoz szorítottam.
¬- Szeretnéd, hogy több legyen köztünk, mint barátság? – kérdezte.
- Egyet tudok, Zora, hogy nagyon jól érzem magam veled. Nem szeretném erőltetni, hogy feküdj le velem, vagy, hogy légy az enyém éjjel, nappal, viszont igen, nagyon szeretném, ha ez több lenne, mint barátság.
- Tudom, hogy sosem pótolhatom azt a lányt, akit annyira szerettél – mondta, - viszont ha benne vagy, én ezentúl szebbé teszem a reggeled, a nappalod, az éjszakád.
- Benne vagyok – mosolyogtam.
Megpusziltam a nyakát, majd mélyen a szemébe néztem. A szemekbe, amelyek még számomra rengeteg titkot rejtenek, de én mindet szeretném megfejteni. Zora is egy csodaszép lány volt, mosolyával bárkit elcsábíthatott. Hátradőltünk az ágyon, ujjainkat összeillesztettük. Éreztem, hogy ver a szíve, az illatát, és azt is, hogy valami akkor kezdődött el.