Drága olvasók!
Láthatjátok, hogy rengeteg újat hoztam létre a blogban, nézelődjetek!
Nyílt egy vendégkönyv is, ahová szívesen várom üzeneteiteket!
Ezek mellett keressétek a Facebook csoportot, ahol mindig információkkal szolgálok, illetve a Facebook oldalt lájkolni is tudjátok a "Tetszik" gomb segítségével.
A részhez is szívesen várom megjegyzéseket! Ezzel a résszel is rengeteget dolgoztam, remélem tetszik majd Nektek!
Jó olvasást, és puszi mindenkinek:
Barbi
Zora szemszöge alapján
Botond sokat nőtt a szememben azok után, amit megtudtam róla. Volt egy menyasszonya, aki egyik napról a másikra itt hagyta őt, egy frontális autóbalesetben életét vesztette. Talán valahol a szálak összeérnek, hiszen Ádám engem is ott hagyott, egyik napról a másikra kellett, hogy összeszedjem magam, és talpra álljak. Bár a fájdalma biztosan nagyobb volt, és a feldolgozási időszak is jóval hosszabb.
- Kávét? – kérdezte Botond, miközben újra átölelt a kanapén.
- Jöhet – válaszoltam, és küldtem neki egy aprócska levegőpuszit.
- Tessék – nyújtotta felém a poharat, - tejesen, ahogy szereted.
- Nagyon édes vagy – válaszoltam, és rámosolyogtam.
- Tudod, Zora, nem hittem volna, hogy még a mai nap meghódítalak.
Ahogyan ránéztem, mintha már nem azt a fiút láttam volna, akit tegnap este. Érzéki volt, aranyos, érzelgős, és be kell, valljam, ez nagyon tetszett. Az izmos férfi test mögött, egy olyan csodá lélek rejtőzött, hogy aki akart volna, még az sem tud ellenállni a csábításának.
- Megjöttünk – szólalt fel Zsófi, amikor Ádámba kapaszkodva belépett az ajtón.
- Még ne szóljunk rólunk – súgta a fülembe Boti, én pedig egy kacsintással jeleztem, hogy megértettem, amit mondott.
- Milyen napotok volt? Zora, milyen volt a randi? – faggatott Zsófi, miközben a konyhapultra kipakolt a szatyorból.
- Randizni voltál? – kérdezősködött meglepetten Ádám.
- Nem mondanám randinak, csak beszélgettünk, de haggyuk is a témát – mondtam, hiszen nem szerettem volna, ha Botond rosszul érzi magát emiatt.
A délután csendesen és nyugodtan telt, közben lassan besötétedett. Én a szobámban pihentem, amikor kopogtatás hallatszott az ajtómon. Talán szerencsés is volt, hiszen majdhogynem elnyomott az álom.
- Zora – szólt hozzám Botond, miközben belépett az ajtón, - nincs kedved sétálni?
Bár fáradt voltam, mégis nagyon jól esett, hogy gondolt rám Boti, és szívesen lenne velem. Összekaptam magam, egy vékonyabb kabátot kaptam magamra, és kéz a kézben indultunk el, édelegve.
- Nagyon jól érzem magam veled – mondta Boti, miközben összeillesztette ujjainkat, és megfogta a kezem. Így sétáltunk tovább.
Már korom sötét volt, csak a lámpák világították. Annyira jól éreztem magam, hogy észre sem vettem, hogy elrepült felettünk az idő.
- Megcsókolhatlak? – kérdezte Botond, miközben megállt, és felém fordult.
- Miért kérdezed meg?
Óvatosan megsimította az arcom, a szemeimbe nézett, és mosolygott. Annyira édes volt, hogy el sem akartam hinni, hogy ez tényleg velem történik. Minden tökéletesnek tűnt.
És megcsókolt. Mintha először tette volna. Kabátját levette, a földre terítette. Ráfeküdtünk. Azon az estén rengeteget nevettünk. A hűvös szél játszadozott hajammal, de nem zavart. Botond egy hirtelen ötlettől vezérelve megszabadult felsőjétől, majd kigombolta a nadrágom. Nem akartam elrontani a pillanatot, így nem szóltam egy szót sem. Sokáig csak nézett rám, figyelte, hogy ellenkezem-e, de nem tettem, így folytatta, amit elkezdett. Sötét volt, ezért kezeimmel barangoltam be a testét, s ekkor vettem észre a mellkasán megbúvó, hatalmas vágást. Megijedtem.
- Mi ez? – kérdeztem hirtelen.
Ő nem szólt egy szót sem, csak felkapta a pólóját, és zavarodottan próbálta kibeszélni a helyzetet.
- Botond – szóltam újra, - elmondhatod.
- Menjünk haza, rendben? – kérdezte, majd felállt, és engem is felsegített a földről.
Újra ugyanott ültünk, ahol aznap délelőtt, a szobájában, az ágya szélén.
- Az a vágás akkor keletkezett – kezdte, majd nagy levegőt vett, - amikor a baleset történt.
Ekkor jutott tudomásomra, hogy amikor a menyasszonya meghalt, ő is autóban volt.
- A kezeim között halt meg – súgta halkan, majd kezeibe temette a fejét, és mélyen hallgatott.
- Annyira sajnálom, Boti. Hogyan segíthetnék neked?
- Csak legyél mellettem – válaszolt. – Kérlek!
Nem kellett többet mondania. Megcsókoltam őt. Hátradőlt az ágyon, én pedig ráültem. Így folytattuk ott, ahol odakinnt abbahagytuk.
Megfordított, így ő került felülre. Megszabadított ruhadarabjaimtól, és édesen csókolt, simogatott. Mikor már nem volt ruha, ami zavart volna, megfogta, és szét tette a lábaimat, majd közé feküdt. Először a hasamat csókolgatta, majd haladt egyre csak lefelé, s amikor már nem bírtam magammal, felnyögtem.
- Kussoljatok már! – jött az utasítás a másik szobából.
Ádám volt az. Elszégyeltem magam.
- Elfelejtettem szólni, hogy vékonyak a falak – nevetett Botond, majd mellém feküdt, és szorosan átölelt.
- Jobb lesz, ha most alszunk. Nem akarlak siettetni. Biztosan nem volt még ilyen palid, aki két nap ismerettség után le akart fektetni.
- Nem – vágtam rá gyorsan, azonban ekkor a lelkiismeretem megszólalt.
Ez volt az első, hogy hazudtam neki.
- Itt alszol velem? – kérdezte.
- Persze – válaszoltam, majd hozzábújtam.
Ő volt a nagy, én pedig a kiskifli. Szerettem így aludni, mindig biztonságban éreztem magam.
- Jóéjt, kicsim! – mondta, majd egy utolsó puszit nyomott a nyakamra, és mindkettőnket elnyomta az álom.
Az éjszaka közepén az ajtó nyikorgására ébredtem. Egy férfi lépett be rajta, egy pillanatra meg is ijedtem.
- Ki az? – kérdeztem.
Hunyorogtam, a sötétben nem láttam semmit.
- Zora – szólalt fel az ismeretlen, - csak azt akartam, hogy tudd, életben vagyok – mondta.
- Zoltán? – kérdeztem, de ekkorra már a férfi eltávozott.
Felálltam, és kinéztem a szobából, de nem láttam senkit. Ijedten feküdtem vissza az ágyba, majd bújtam hozzá Botihoz. Sokáig nem tudtam aludni, aztán végül győzedelmeskedett a fáradtság, és elnyomott az álom.
Amikor reggel felébredtem biztos voltam benne, hogy csak álmodtam az egészet.
- Hogy aludtál? – kérdezte Botond, miközben kihúzta a sötétítőket, és kinézett az ablakon.
- Azon kívül, hogy rosszat álmodtam, egész jól – válaszoltam, - jó volt melletted.
- Nekem is az volt, kicsim – mondta, majd adott egy puszit, - a reggeli kávé jöhet?
- Extra cukorral szeretném – vágtam rá, majd felültem az ágyba.
Igen, biztosan csak álmodtam az éjszaka. Egyszerűen lehetetlen, hogy Zoltán életben legyen. Ilyen nincs, nem létezik. Gondolataimba feletkezve az éjjeliszekrényen megpillantottam egy szál rózsát. Nagyot nyeltem, majd fogtam, és a kezembe vettem. Egy kis üzenet is lógott a virágon, mégpedig, hogy itt jártam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése