5. fejezet, 2.rész

Sziasztok kedves olvasók!

Meghoztam nektek egy újabb részt. Nagyon szépen köszönöm, hogy a Facebookon is megjelentek az olvasóim, és, hogy itt is egyre többen írtok nekem!

El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok! 

Remélem a mai rész is elnyeri a tetszéseteket!

Ölelés mindenkinek

Barbi

– Zora, kicsim, jól vagy? – kiabált be Botond az ajtón, majd elkezdett dörömbölni.
– Igen, persze – válaszoltam, miközben alig bírtam Ádámot leszedni magamról. – Mindjárt kinyitom az ajtót!
Ádám ekkor visszahúzott, és meg akart csókolni. Annyira ellenkeztem vele, hogy leütöttem a tükröt a falról, ami a lábamra esett, és a szilánkok mélyen belefúródtak. Fájdalmamban sikoltottam egyet, ekkor már Botond sem habozott, betörte az ajtót. Szinte egy pillanat sem telt el – csak annyi idő, amíg Botond felfogta, hogy Ádám ott van – de már ütött is. Ádámot a szeme alatt találta el.
– Botond, állj le! – szólította fel Bence, miközben hátulról ragadta meg a vállát, és visszarántotta. – Ádám, kérlek, távozz! – szólt újra.
– Szeretlek, Zora – üvöltötte, miközben a már ajtóban megjelent biztonsági őr rángatta kifelé.
– Jól vagy? – kérdezte Botond, miközben szorosan magához ölelt.
¬ – Jól – válaszoltam, – csak egy kicsit fáj.
A lábamra mutattam, amin jókora seb tátongott. A tükör szilánkjai észrevehetőek voltak.
– Ezzel azonnal orvoshoz kell mennünk – mondta Botond, majd felkapott, és a kezeiben vitt ki, egészen Bence autójáig.
Rettentő gyorsan beértünk a kórházba, alig telt el tíz perc. Mivel az orvosok látták, hogy komoly a sérülésem, így azonnal kezelésbe vettek. Egészen apró szilánkok is voltak a lábamban, ezeket volt a legnehezebb kiszedni. Elég sok ideig, körülbelül másfél óráig tartott, amire végeztek. A sebet fertőtlenítették, és két helyen varrták össze.
– Kisasszony – szólalt fel a doktorúr, – szeretném, ha ezentúl jobban vigyázna magára. Nagyon csúnya a sérülés, csak remélni tudjuk, hogy a lábfején nem maradnak nyomok. Mindenesetre pár napig tessék otthon pihenni.
– Úgy lesz – ígérgettem, – valamikor vissza kell jönnöm?
– Két hét múlva – mondta, – itt az elérhetőségem, ha úgy érzi, annyira fáj, hogy előbb kell találkoznunk.
Ránéztem a cetlire, és majdnem le is állt a szívverésem. Az orvost Dr. Lipthay Zoltánnak hívták. Huszonnyolc éves volt, pont az ellentettje annak a Zoltánnak, aki miattam halt meg. A külseje is teljesen más volt, a hangja is, mégis a hideg futkosott a hátamon. Megfogta a kezem, és felsegített. Egy mankót nyomott a kezembe, hogy ha nagyon fájna, valamire tudjak támaszkodni, és közlekedni. Keze tapintása olyan puha volt, mintha egy kisbaba kezét fogtam volna. Végig mosolygott rám, mintha bíztatni próbált volna.
– De ha úgy gondolja, csak úgy is felhívhat. Ha unatkozik, vagy valami.
Zavartságában a tarkóját fogdosta, és arca elpirult. Én csak kedvesen mosolyogtam, hiszen mit kellett volna tennem? Botond az ajtó előtt vár rám, én pedig flörtöljek az orvossal? Bolond lennék ezt csinálni. Zoltán az ajtót kinyitotta előttem, és átadott Botondnak. Boti miután jó szorosan megfogott, egy tízezrest csúsztatott Zoltán zsebébe.
– Erre nincs szükség – mondta a doktorúr, majd kivette a zsebéből a pénzt, és Botond kabátjába tette.
¬ – Inkább vegyen ebből egy csokor virágot a barátnőjének! – mondta, majd becsukta maga mögött az ajtót.
Szégyelltem magam. Miért gondolta a barátom, hogy hálapénzt kell adnia annak, aki szívesebben segített rajtam, mint bárki?
– Menjünk haza, kicsi Hannám – mondta Botond, és mintha semmi sem történt volna, vezetett kifelé.
Ez volt az a pont, ahol nem tudtam tovább türtőztetni magam, hiszen már olyan sokszor szólított Hannának, hogy én szégyelltem magam.
– Miért hívsz mindig Hannának? – kérdeztem felháborodva, kiszakítva kezeimet az övé közül.
– Sajnálom – mondta.
Láttam rajta, hogy zavarja őt, ami történt, hogy sokadszorra a halott barátnője nevén szólít.
– Nem érdekel, csak menjünk haza.
Beültünk az autóba, és hozzá sem szóltam, egészen hazáig. Most nem az ő, vagyis a mi szobámba mentem, hanem a sajátomba. Jobban akartam most egyedül lenni, minthogy vele. Szükségem volt magányra, gondolkozni akartam. Igazából azt sem értem, hogy Botond miért olyan távolság tartó. Kevés az olyan férfi, aki miután közelebb kerül a barátnőjéhez, nem akar lefeküdni vele. Teljesen mindegy, egyszerűen csak attól tartottam, hogy valami nincs rendben.
- Biztosan nem jössz az én szobámba? – kérdezte Botond, és a kezét nyújtotta felém.
- Nem – válaszoltam visszautasítóan.
- Sajnálom, tényleg – mondta, majd kilépett az ajtón.
Arcomat kezeimbe temettem, egyszerűen nem tudtam, hogy mi lenne a helyes. Menjek utána? Vagy továbbra is durcáskodjak, mint egy kislány, akinek ez volt élete legnagyobb megbántása? Hiszen talán az életénél is jobban szerette azt a lányt, én pedig megharagszom, ha eszébe jut. A mankóra támaszkodva felálltam, és mégiscsak elindultam, hogy én magam kérjek bocsánatot. Belépve a szobájába nem találtam ott. Egy véletlen mozdulat következtében nekidőltem a szekrénynek, amikor annak tetejéről egy nagy doboz zuhant le, közvetlen elém. A doboz tele volt rózsákkal, a felirat pedig egyenesen hát borzongató volt. Üzenetek az én kis Hannámnak.

A sírás kerülgetett. Természetesen a rózsákon is volt egy-egy cetli, mind más üzenettel. Tehát Botond volt az, aki adta a rózsákat, és az üzeneteket, és engem, Juhász Zorát hisz az elhunyt barátnőjének, Hannának. Mitévő lehetnék? Szóljak egy orvosnak? Lehet, hogy ez lenne a legjobb megoldás, hiszen itt valami nagyon nincsen rendjén. Botond súlyos problémákkal küzd, neki kezelésre lenne szüksége. Még mindig a fellépős ruhámban voltam, éjszaka volt már. Ideje lett volna levennem, de még nem volt egy percem sem. A szobámba visszamentem, majd elővettem a Zoltántól kapott cédulát, amin az elérhetősége volt. Felhívtam őt.
- Minden rendben? – kérdezte Botond.
- Igen, minden – válaszoltam. – Ne haragudj rám, amiért olyan buta voltam. Segítenél átöltözni?
Nem engedhettem, hogy visszamenjen a szobájába, amíg a doktor meg nem érkezik, hiszen akkor egyből rájönne, hogy tudok arról, hogy ő küldte a rózsákat.
- És mi lenne, ha nem átöltöznél, hanem levetkőznél? – kérdezte Botond.
- Fáj a lábam, szeretnék aludni.
- Megértem – mondta, - tudod, hogy én nem erőltetek semmi.
- Tudom – válaszoltam.
Igazából minden egyes pillanatban az ajtót néztem, és vártam, mikor jelenik meg Zoltán.
Tíz perc telt el, kopogtattak az ajtón. Botond ajtót nyitott, az orvos bejött a szobámba. Eljött az idő, amikor szembesítenem kellett Botondot azzal, amit tudok.
- Neked segítségre van szükséged! – mondtam, és az arcát simogattam.
Ő egy szót sem szólt, de bánatát nem tudta leplezni.
- Tudom – válaszolt, miközben megjelent az első könnycsepp az arcán.
- Mehetünk? – kérdezte tőle Zoltán.
- Te ismered őt, Botond? – érdeklődtem, hiszen egészen barátságosan bánt vele.
- A baleset után egy évig voltam a pszichiátrián. Dr. Lipthay volt az, aki felsegített a padlóról, de most újra szükségem van a szakmai segítségre.
Elérzékenyültem. A férfi, aki eddig egy megállíthatatlan, erős, magabiztos ember volt, most kimondta, hogy egyedül nem képes legyőzni a harcot a lelkével.
Kikísértem őket az ajtón, majd becsuktam. Nekitámaszkodtam, és a földre csúsztam. Könnyeim folytak az arcomon. Zsófi szobájának ajtaja nyílott, Bence lépett ki rajta. Zsófin mindössze egy törülköző volt, rácsavarva. Gondolom, engem nem vettem észre, mivel puszival váltak el egymástól.
- Zora? – kérdezte Zsófi, amikor észrevette, hogy a sötétben ott ülök, az ajtó előtt.
- Holnap reggel lesz mit elmagyaráznod – válaszoltam, majd a mankóm segítségével bementem a szobába, és becsaptam magam mögött az ajtót.