5. fejezet, 3. rész

Kedves olvasók!

Köszönöm Nektek, hogy az idő alatt, amíg nem volt aktív a blog, addig is követtétek, olvastátok, szerettétek! Nagyon fontos ez nekem! Szeretném, ha tudnátok, hogy nagyon szeretlek titeket, és attól, hogy több, mint egy hónapig nem írtam, minden nap gondoltam rátok! 

Remélem szeretni fogjátok ezt a részt is! Puszilok mindenkit!

Barbi

A gondolatok úgy pörögtek az agyamban, mintha egyszerre száz és száz hangya söpört volna végig benne. Tehát ha összerakjuk a képet, akkor Zsófi gyermekének Bence az édesapja. Eljött az a pillanat, ami nem gondoltam, hogy a közeljövőben elérkezik – megsajnáltam Ádámot. A szobában néztem jobbra, ballra, rágtam a körmöm – ez nem történhetett meg azzal a sráccal, akit én valaha annyira szerettem. Éreztétek már azt az érzést, amikor el akartál felejteni valakit, de nem tudtad? Amikor bebeszélted magadnak, hogy te már nem szereted, de mélyen a szívedben ott égett a láng, ami tudtad, hogy egy érintésétől fellobban? Én, most pont ezt éreztem. Kerestem azt a szót, ami ebben a pillanatban illett a helyzetre, de nem találtam mást, csak azt, hogy sajnálom… sajnáltam Ádámot és Botondot egyszerre, sajnáltam magamat, amiért nem tudtam dönteni, hogy hol a helye a szívemnek. Amikor az eszed, és a szíved mást súg, vajon melyikre éri meg hallgatni? Magam sem tudom, sosem tudtam dönten, s talán nem is fogok.

- Bejöhetek? – kérdezte Zsófi, amikor belépett a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót.

- Már bejöttél – válaszoltam.

- Ez nem az, aminek látszik – mentegetőzött szinte azonnal.

- Zsófi, kár magyarázkodnod, hiszen láttam, amit láttam. A szobádból ment ki, az éjszaka kellős közepén.

- Nem akarok magyarázkodni – mondta, és tényleg úgy tűnt, hogy nyugodt, és nem idegeskedik azon, hogy láttam őket. – Bence a gyermekem apja.

- Tudtam – vágtam rá, majd elfordítottam a fejem, és Zsófi helyett engem kezdett el furdalni az a rettentő lelkiismeret.

- Ádám már nem szeretett engem, Zora. Szeretője volt.

Nem válaszoltam. Magam elé bámultam. Azt hittem, hogy most az a rész jön, amikor Zsófi hozzám vágja, hogy tudja, én voltam az, akivel megcsalta őt Ádám.

- Honnét veszed? – kérdeztem.

- Ezt egy nő megérzi. Szerintem ezt te is tudod. És ott voltál te is, hiszen rádtapadt, mint egy pióca. Nem foglalkozott velem, csak azért volt itt, hogy tető legyen a feje felett. Nem tudom, hogy kivel csalt meg, de már nem is akarom.

- Akkor te ezt bosszúból csináltad?

- Valami olyasmi – válaszolta, - de a baba nem volt tervezett. Ezt elhiheted – mondta. – Botond?

- Elvitte őt, Dr. Lipthay. Kórházi kezelésre van szüksége.

- Megint? – lepődött meg Zsófi. – Hiszen nem olyan régen jött ki. Megyek, és azonnal felhívom, holnap reggel pedig az első dolgom lesz, hogy bemegyek hozzá.

Fogta magát, és kilépett a szobából. Én ledőltem az ágyra, és a plafont lestem, mint valami őrült, akinek nincs jobb dolga. A lábam fájt, a fejem pedig lüktetett. Túl sok volt ez nekem mára.

Másnap reggel esős napra ébredtem. Az első gondolatom rögtön az volt, hogy el kell mennem Botondhoz, de nem akartam Zsófival útra kelni. Nincs kedvem jópofizni, és hallgatni a nyávogását, így magamra kaptam egy viselhető göncöt – közben többször a lábamba akadtam – és elindultam. Az óra alig ütött kilencet, Zsófi még aludt, én pedig csendben kilopakodtam. A lábammal most nehéz a járás, éppen ezért fogtam egy taxit, és elindultam.

Alig telt el pár perc, mire odaértünk, és én belibbentem, de a tábla, amin ki volt írva a látogatási idő, megtorpantott. Látogatási idő minden nap, kettőtől háromig. Remek. Akkor hiába fizettem a taxiért, és hiába indultam el otthonról, ebben a pocsék időben.

- Hát te? – kérdezte Zoltán, amikor kilépett az ajtón.

- Jöttem Botondhoz, de látom, hogy nincs látogatási idő.

- Emiatt ne aggódj! – mondta, - Beviszlek. De azért ne legyél túl sokáig, maximum fél órát, rendben?

Nem tudtam elég hálás lenni Zoltánnak. Megöleltem.

- Köszönöm – dadogtam zavaromban.

- Ugyan már – válaszolta elpirult arccal.

- Zora? – kérdezte Botond meglepett arccal, amikor beléptem az ajtón, és rámosolyogtam.

- Megjöttem – válaszoltam, majd a nyakába ugrottam.

- Annyira hiányoztál – mondta, és mélyen a nyakamba hajolt.

Mintha az lett volna az első, és az utolsó pillanat, amit együtt tölthetünk.

- Szeretlek – nyögte ki végül, és nyomott egy puszit a számra.

Én nem válaszoltam neki. Nem tudtam még kimondani. Természetesen éreztem valamit, de azt még nem mondhattam, hogy szeretem, hiszen hazudtam volna neki.

- Jól vagy? – kérdeztem.

- A körülményekhez képes jól. Csak rettentően zavar, hogy megijesztettelek az elmúlt napokban. Hidd el, hogy nagyon sokat jelentesz nekem.

- Te is nekem – válaszoltam, és megfogtam a kezét.

Én már akkor az ágya mellett lévő ágyon ültem, ő pedig velem szemben. Egyszer csak fogta magát, és felállt, megcsókolt, a tarkómat fogta. Lekapta rólam a felsőt.

- Botond, ezt ne!

- Tudom, hogy te is akarod – mondta, - és ne félj, nem jön be senki, hiszen tegnap este óta sem jött egy lélek sem.

Nem akartam magamnak sem hazudni, tényleg nagyon akartam már Botondot, hiszen még soha hozzám sem ért. Kíváncsi voltam, hogy milyen vele, hogy milyen az ember, akivel el tudom képzelni a hosszútávú kapcsolatot is.

Lefektetett. Én pedig hagytam. Ha ő azt mondja, hogy ne féljek, bíznom kell benne, és nem szabad hagynom, hogy bármi is befolyásoljon. A legjobbat akartam neki, és magamnak is.

A felsőm után a nadrágomat is levette, és mivel én nem tudtam őt megszabadítani a ruháitól, ezt megtette helyettem. Ott állt előttem, egyetlen alsógatyában, rajtam pedig már csak bugyi, és melltartó volt. Botond rettentően szenvedélyes volt, ott csókolt, ahol csak ért. Most jött el az a pillanat, amikor azt mondtam, hogy legyen, aminek lennie kell. Akartam.

Ujjaival bebarangolta a testem minden egyes porcikáját, közben szája nem vált el az enyémtől. Megszabadított a melltartótól, és a bugyitól is, tehát már ott feküdtem, teljesen meztelen, és azon kattogott az agyam, hogy te megbolondultál, Zora, de mégsem ellenkeztem. Botond is levette az alsónadrágját, majd lábaim közé feküdt. Testünk összeért, az izzadságcseppeink összefolytak. Másodpercek választottak el minket egymástól, hogy egymáséi legyünk, amikor összerezzentünk a kinyíló ajtó hallatára. Hát ugyan ki más, mint Zoltán lépett be, aki zavarában szinte azonnal visszacsapta az ajtót.