#22

8. fejezet, 1. rész

Sziasztoook! 

Nagyon örülök, hogy végre túl vagyok a legnehezebb vizsgámon a fősulin, és kicsit elmélyültebben foglalkozhatok a bloggal. :)

Köszönök nektek minden egyes hozzászólást, bíztatást. Szeretném felhívni a figyelmeteket, hogy a bal oldalsávban található Facebook csoport emblémára kattintva tudtok csatlakozni a csoporthoz. Aki kíváncsi a blogra, és szereti, az tegye meg. :)

Jó olvasást, hagyjatok magatok után valamiféle nyomot, hogy mennyire tetszett! :)

Puszi mindenkinek: 

Barbi

– Kérlek Zora, engedj be! – dörömbölt az ajtón Ádám.

Engedtem neki. A kulcsot elfordítottam, a kilincset lenyomtam, beengedtem az ajtón.

– Minden rendben? – kérdezte, majd megfogta, és megszorította a kezemet. – Mi lett az eredmény?

Egymás szemébe néztünk, amilyen mélyen csak lehetett, vettem egy nagy levegőt, és elmondtam neki, hogy nem kell aggódnia, negatív lett a teszt. Megnyugodott. Láttam rajta, hogy egy hatalmas kő esett le a szívéről. Nem bírtam magammal tovább, a nyakába ugrottam, szorítottam a kezeimmel, amennyire csak tudtam. Éreztem a bőre illatát, a leheletét a testemen. Azt akartam, hogy ez a pillanat soha ne érjen véget. Akármennyire is megbántott, amikor évekkel ezelőtt elment, most mégis azt éreztem, tán' ki sem maradt egy pillanat sem, mióta nem láttuk egymást.

¬ – Mi lett az eredmény, Zora? – érdeklődött anyu, aki már az ujjait tördelte, idegességében.

– Negatív – mondtam.

Anyu szemében megjelentek a könnycseppek, ami csak egyet jelenthetett – ő is rettentően megkönnyebbült, hiszen mindannyian tudtuk, hogy nem lett volna pénzünk felnevelni egy gyermeket, és főleg nem most, amikor meghalt az édesapám.

– Csak hogy tudd, kicsim, azt is megoldottuk volna, ha babát vársz – erősített meg édesanyám abban, hogy ő mindig mellettem lesz.

Őt is átöleltem, hiszen ilyen nagy szavak után ez volt a legkevesebb, amit adhattam neki. Mindig is úgy gondoltam, hogy a legnagyobb dolog, amit egy édesanya megtehet, az, hogy a gyermeke mellett áll, bíztatja, megkérdezi, hogy mik a tervei, és mint egy száz méterre beásott betonoszlop, olyan kitartóan áll a gyermeke mellett. Az én édesanyám épp ilyen volt.

– Dalma üzeni neked, hogy ma este szívesen bemutatná a fiút, akivel találkozgat –törte meg a csendet Ádám, miközben átkarolta a derekamat.

– Hát, oké – válaszoltam, közben egy csepp kedvem sem volt hozzá.

Pihenni szerettem volna, aludni, reggel egy finom kávéval indítani a napot, közben sütögetni a gofrit, hogy olyan illatokat érezhessek, mint gyermekkorom oly’ sok reggelén.

– Akkor majd jövünk, anyu – mondtam, s ekkor mintha már semmi sem történt volna egy fél órával ezelőtt.

Rettentően zavart, hogy ha terhes sem vagyok, akkor miért nem jön meg a menstruációm, hogy mi lehet az oka, vajon beteg vagyok, vagy csak a sok stressz az oka? Muszáj holnap az orvosnál kezdeni a napot… Egy újabb dolog, ami súlyt tesz a vállamra.

Ádám kezét fogva elindultunk Dalmáékhoz. Kíváncsi voltam, hogy vajon ki az a fiú, akit be akar nekünk mutatni. Dalma sohasem az elkötelezettségéről volt híres, szeretett bulizni, falta a pasikat, és imádta a borozgatós, nevetgélős estéket a barátnőkkel. Talán már másképp látja a dolgokat, és végre elkötelezi magát.

Dalmi nem lakott messze, alig pár házzal odébb, így pár perc kellett, hogy odaérjünk. Kopogtattunk, s az ajtót szinte azonnal kinyitották előttünk. Dalma édesanya, akit már szintén nagyon régen láttam, megölelgetett, hiszen nagyon szerettük egymást. Gyermekkoromban úgy gondoltam, ő a második anyukám, akinek bármit elmondhatok, s nem kell félnem attól, hogy leszid.

– Végre, hogy itt vagy – köszöntött Dalmi, majd átölelt, és ahogy szokás, adtunk egymásnak két puszit.

Ádámot is köszöntötték, aki a pusziktól még el is pirult. Édes volt.

– Gyertek – szólalt felt Dalmi, – ismerjétek meg végre Vincét!

Amikor Dalma kimondta a nevet, még nem gyanakodtam, hogy lehet, én ezt az embert ismerem. Bementünk a szobába, és ott ült a férfi, akit nekünk meg kellett ismernünk… csak egy volt a gond. Én őt már ismertem. Fekete Vince volt az. A fiú, akivel nekem pár hónapja volt egy kalandom, amikor a jegyzeteiért jött, én pedig letámadtam, s az lett a vége, hogy lefeküdtünk egymással. Arcom elpirult, a vérnyomásom az egekig szökött. Vince, mint aki most lát először, bemutatkozott, adott két puszit, és elmondta, mennyire örül, hogy találkoztunk. Nem tudom, hogy mennyire tudtam leplezni zavarom, de nagyon igyekeztem.

– Ki jön el velem egy üveg borért? – kérdezte Dalma, miközben felpattant az ágyról, és körbenézett.

– Én szívesen – válaszolt nagy meglepetésemre Ádám.

Tudtam, hogy ők ketten jó barátok, és szívesen töltik együtt az időt, azonban nem akartam Vincével maradni.

– Akkor ti pedig várjatok meg minket – szólt Dalma, – szerintem egy húsz perc, és itt vagyunk.

Egyikőnk sem szólt, hiszen nem mondhattam, hogy nem akarok vele maradni, akkor egyből kiderült volna, hogy nem szeretem, és nem szívesen vagyok vele.

– Itt fogunk várni – helyeselt Vince. – Siessetek!

Ádám adott egy puszit – amin természetesen mindenki kellőképpen meglepődött –, Dalma is Vincének. Kiléptek az ajtón, s ketten maradtunk. A szívem hevesen vert. Izgultam.

– Lám, lám, most egy újabb férfival vagy? – kérdezősködött Vince, miközben gúnyos mosolyt formált az arcára.

– Ő nem csak egy férfi – válaszoltam. – Ő a régi barátom, akivel újra egymásra találtunk.

– És tud a titkaidról? – nevetett Vince. – Arról, hogy egy ribanc voltál?

– Nem, és nem is fog – mondtam, de mikor kicsúszott ez a mondat a számon, tudtam, hogy a lehető legrosszabb döntést hoztam.

– Tényleg? – kérdezte Vince.

Közelebb lépett hozzám, közben énis felálltam az ágyról. Nem akartam, hogy fentről nézzen le rám, az olyan lett volna, mintha alárendeltje lennék.

– És ha véletlenül elszólom magam? – kérdezte, miközben egyre szélesebb volt az a gúnyos mosoly az arcán. – Mert képzeld, én pontosan tudom, hogy miből tartottad el magad az egyetemen.

– Nem teheted! – mondtam.

– Lehet, hogy meg tudnál győzni, de ahhoz most azt kell tenned, amit kérek tőled. Térdelj le!

Nem gondolkoztam, kezem emeltem, és arcon ütöttem Vincét. Mindennek a teteje volt, hogy ezt mondta. Az ütés helye ott maradt az arcán.

– Hát jó, ha nem teszed meg, amire kérlek, akkor mindenki tudni fogja, hogy egy kurva voltál! Sőt, lehet, hogy még az is vagy? Szemtelen picsa.

– Én vagyok a szemtelen? – kérdeztem.

Könnyek jelentek meg a szememben.

– Nos, megteszed, vagy sem? Azt akarod, hogy megtudja mindenki, vagy azt, hogy ne? Szerintem, amit én kérek, egy olyan nőtől, mint te, az semmiség.

– Szemétláda vagy! – ordítottam. – Legutóbb, amikor találkoztunk, akkor miért adtál nekem virágot? És miért dicsérgettél?

– És mégis otthagytál, Zora! Elmentél.

– És akkor rögtön fenyegetned kell? – kérdeztem nagyra nyílt szemekkel.

Nem értettem a helyzetet. Nem tudtam, hová lett az a kedves férfi, aki Vince valaha volt…

– Eldöntötted, hogy mi lesz? – kérdezte, majd kezeivel átkarolta a csípőm.

– Vedd le rólam a kezed! – utasítottam.

– Akkor mégis maradjunk annyiban, hogy elmondom, mi vagy te valójában?

Ott álltam, a lábaim pedig majdnem összerogytak. Fejem lehajtottam, könnyeim a földre hulltak.

– A tiéd úgyis csak egy test, Zora. Semmi más.

– Legyen, ahogy akarod – súgtam végül olyan halkan, ahogy csak lehetett.