#21

7. fejezet, 3.rész

Sziasztok drága olvasóim!

Nahát, mégsem bírtam magammal. Így, a viszgák közepette is késztetést éreztem az írásra, kénytelen voltam létrehozni az újabb részt. 

Köszönöm Nektek az egyre több olvasót, hogy szeretitek a blogot, és, hogy támogattok!

Imádlak Titeket!

Ehhez a részhez is jó olvasást kívánok! 

Puszi mindenkinek:

Barbi

- Lehet, hogy valaki csak ki akar velünk cseszni – erősködtem, - lehet, hogy valaki rosszat akar.

- Vannak ellenségeid, netalán? – kérdezte anyukám, aki aggódóan ekkor már mellettem állt, és átkarolta a derekam. 

- Nincsenek – válaszoltam, és mélyen a szemébe néztem. – De akkor sem szeretném, hogy megnézzük azt a lemezt. 

- Talán titkolsz valamit? – kérdezte Ádám, aki ekkor már távolságtartóan viselkedett.

- Semmit – válaszoltam. – Tényleg. Csak nem szeretném megnézni, és kész.

- Ha nem szeretné, akkor hagyd őt! – védelmezett anyu.

Odalépett Ádámhoz, kivette kezéből a lemezt, és kettétörte.

- Most veszítette el az édesapját, legalább te ne bántsd! – mondta Ádámnak, majd megragadta a karom, és húzott befelé.

- Sajnálom! – kiáltott utánunk. – Majd jövök Zora, délután, valamikor.

- Addig is nyugodj le! – szólt vissza édesanyám. – Aztán, ha minden rendben, akkor nagyon szívesen látunk.

Anyu szigorú volt Ádámmal, és kicsit meg is sajnáltam, hiszen tudom, nem akart rosszat. Kíváncsi lettem volna, hogy mi van azon a lemezen, mondjuk, ha én találom meg, akkor biztosan az első dolgom, hogy beteszem a lejátszóba, és megnézem, de így, hogy Ádám találta meg, nem engedhettem. Lehet, hogy mostmár nem fog bennem bízni a fiú, akire már úgy tekintettem, mint a páromra, aki átsegít mindenem, és kitart mellettem. Azt is tudom, hogy mindennek ellenére nekem egyszer színt kell vallanom a múltamról, de erre most még nem lennék képes.

- Mi volt ez, kicsim? – kérdezte anyu, amikor leültünk egymás mellé a konyhában, és töltött két csésze forró teát. – Egyáltalán, hol töltötted az éjszakát? 

- Ádámmal voltam, anyu – mondtam. – És, hogy mi volt az a lemez, ne kérdezd, mert tényleg fogalmam sincs.

- Én hiszek, neked, drágám. 

- Hogy vagy, anyu? – tereltem a témát.

- Sehogy – érkezett a válasz, - rettentő érzés, hogy nincs többé velünk az édesapád. Borzasztó.

Nem akartam őt sírni látni, ezért igyekeztem bíztatni, bár legbelül az én szívem is úgy sajgott, hogy szinte fizikai fájdalmat éreztem.

Nem sokat beszélgettünk - nagyon fáradt voltam. A szobámban egyből az ágyra feküdtem, és szinte azonnal el is nyomott az álom.

Kopogtatásra lettem figyelmes. Ránéztem az órára, és délután ötöt mutatott. A szoba ajtaja nyílott, és Dalmi lépett be rajta.

- Remélem, nem zavarok – mondta. – Anyud szólt, hogy óvatosan nézzem meg, alszol-e, de nem akartam kopogás nélkül berontani.

- Gyere csak – mondtam, miközben felültem az ágyon, és hajamat összeigazítottam.

- Hogy vagy? – tette fel kérdését egyből, ahogy helyet foglalt.

- Úgy, ahogy – válaszoltam.

Mi mást mondhattam volna? Nem voltam jól.

Dalma viszont jót tett nekem. Kiönthettem a lelkem, s amikor már vagy egy órája beszélgettünk, mind a ketten feloldódtunk, s mint akiknél ki sem maradt ez a pár év – árulkodtunk titkainkról, álmainkról, vágyainkról. Dalma még azt is megosztotta velem, hogy van egy kiszemelt fiúja, akivel már azt is tervezték, hogy egymáséi lesznek - vagyis lefekszenek egymással - de sajnos ez most is elmarad, mivel pont menstruál. És akkor ugrott be. Nekem már két hónapja meg sem jött. Ismeritek az érzést, amikor annyira megijedtek, hogy a fejetek bevörösül és a fületek cseng, ugye? Én pont így éreztem magam.

Dalmától szinte azonnal elköszöntem, és mondtam neki, hogy majd valamikor találkozunk. Muszáj volt elmennem a patikába, és venni egy terhességi tesztet. A legelső ez volt, amire gondoltam. Pontosan megnéztem a naptáram, egy hónapja, és három hete nem jött meg. Rengeteget késik. Idő közben annyi mindennel el voltam foglalva, hogy eszemben sem volt, hogy mikor van itt az ideje annak, hogy megjöjjön.

Rettentően izgultam. Bele sem tudok gondolni, hogy mi lenne velem, ha kiderülne, hogy babát várok. Minél előbb meg akartam tudni az eredményt. 

Hazaérve a fürdőbe rohantam, kibontottam a tesztet, elolvastam a használati utasítást. Kezem-lábam remegett. Borzasztó ezt mondanom, de ha kellene, még a gyermekem apjának a nevét sem tudnám. 

Az elvégzett tesztet a csap szélére tettem, kezeimmel megtámaszkodtam, fejem felemelve a tükröbe néztem. Nem, Zora, nem lehetsz ennyire szerencsétlen! Az nem lehet, hogy terhes vagyok, egyszerűen képtelenség...- ismételgettem. Félelem és düh egyszerre volt jelen, testem remegett, a gyomrom görcsben volt, miközben vártam az eredményt. 

A kilincs lenyomódott, ekkor jutott eszembe, hogy elfejetettem becsukni az ajtót.
- Ez meg mi? – kérdezte anyu.
Meglátta a tesztet.
Olyan szégyent, mint akkor, még nem éreztem. Azt hittem, hogy mindjárt elnyel a föld. Szégyenemben megjelentek a könnycseppek a szememben, túl sok volt ez így egyszerre.
- Te terhes vagy? – folytatta a kérdezősködést.
- Terhes?
Ádám a konyhában állt, ahonnan egyenest belátott a fürdőbe. Ennyi, kész, végem.
- Te meg mit keresel itt? – kiáltottam ki Ádámhoz, aki idegességében a fejét fogta.
- Hozzád jöttem, Zora, beszélni akartam veled. Tudod, hogy reggel mondtam, hogy majd jövök. És erre érek ide? Terhes vagy?
- Menj már kifelé! – kiáltottam anyura.
Ádámnak nem szóltam vissza. Anyut a hátánál fogva kituszkoltam a fürdőből, könnyeim, mint a záporeső, úgy hulltak alá. Hallottam, ahogy odakint beszélgetnek, mind a ketten rettentő idegesek voltak. Igazából ezen miért csodálkozom?
Nem mertem megnézni az eredményt. Túlságosan féltem. Nagy levegőt vettem, majd először csak ujjaim közé fogtam a tesztet, másodpercek kellettek, míg rá bírtam nézni. Szívem hevesen dobogott. A teszt pedig negatív lett. Fogtam, és egy határozott mozdulattal a kukába dobtam. Kezeimmel újra a csap szélére támaszkodtam. Fejem felemelve, és a tükörbe nézve csak egyetlen mondat jutott eszembe akkor magamról: Gusztustalan vagy!