#24

8. fejezet, 3. rész

Sziasztok drága olvasók!

Tudom késő van, én mégis meghoztam Nektek az újabb részt! Iratkozzatok fel, kövessetek a Facebookon, hagyjatok nyomot magatok után!

Jó olvasást mindenkinek!

Barbi

Friss reggeli levegő csapta meg arcomat, két kezet éreztem arcomon, majd egy csókot a számon. Kinyitottam a szemeimet, és egyből széles mosolyra húztam a számat. Ádám a kávét az orrom alá tolta, hosszú szőke hajamat a hátam mögé igazította. Felültem, átöleltem, és olyan erősen megszorítottam, ahogy csak lehetett. 

- Jól aludtál? – kérdezte, és a még arcomban lévő hajszálakat a fülem mögé igazította.

- Soha még ilyen jól – válaszoltam. 

- Imádtam melletted ébredni. A legszebb látvány, ami valaha tárulkozhatott elém. 

A testünket mindössze egy paplan takarta egymás elől. Izmai kidomborultak, haja kócosan is magáért beszélt, mosolya közben pedig kizárólag a tökéletesen fehér fogaira tudtam összpontosítani.

Az óra kilencet mutatott. Nem volt már túl korán, éppen annak az ideje volt, hogy felkeljünk, és felöltözzünk, hogy elindítsuk ezt a napot.

- Lassan mennem kell – mondtam, miközben megsimogattam az arcát.

- Biztos? – kérdezte, és hatalmas szemeit még nagyobbra nyitotta.

- Biztos – válaszoltam, - de azt tudnod kell, hogy nagyon nehezen teszem meg. Annyira jó volt veled!

Ádám egy szót sem szólt, olyan erővel csókolt meg, hogy hátradőltünk az ágyon. Ő volt felül, én alatta feküdtem.

- Komolyan mondtam – erősködtem. – Mennem kell! Tudod, hogy maradnék, de anyu vár.

- Persze, persze – mondta. – Megértelek. Este?

- Nálunk?

- Nálatok – válaszolt, és felállt az ágyról.

Érdekes volt, hogy Ádám egyáltalán nem volt előttem szégyenlős. Míg én magam köré tekertem a takarót, és próbáltam úgy felöltözni, hogy ne lásson semmit sem, ő meztelen sétált előttem. Imádtam a látványát, és valahol utáltam magam, hogy én ezt nem tudom megtenni. Mintha akkor és ott azt a takarót rám ragasztották volna.

- Szeretlek – mondta, búcsúképpen.

Hajamat imádta igazgatni, most is ezt tette. A magára fújt parfüm annyira férfiassá tette, hogy a legszívesebben ott és azonnal letámadtam volna. Aznap fehér nadrágot húzott, egy szürke trikóval, rajtam a tegnapi öltözetem ékeskedett, hiszen nem hoztam semmiféle váltó ruhát.

Nehezen, de sikerült elválnunk egymástól. Figyelnem kellett magamra, hiszen folyamatosan széles mosolyra húztam a számat, s attól félhettem, ha egy idegen meglát, akkor bolondnak hisz. Minden másodpercben az eszembe volt, hogy mennyire tökéletesen sikerült az éjszaka, s, hogy mennyire hálás vagyok Ádámnak azért, hogy visszaadta az értelmet az életemnek, hogy megmutatta, hogy egyszer eljön az a férfi, aki kizárólag magamért szeret. Tudtam, hogy el kell mondanom neki, hogy a testemből éltem, de még össze kellett szednem a bátorságom, össze kellett illesztenem a fejemben a puzzledarabokat, s kitalálni egy normális érv rendszert.

Hazaérve édesanyám puszival köszöntött. Kínált teával, természetesen elfogadtam. Megkérdezte, hol töltöttem az éjszakát, én pedig tudtam, hogy most egy igazi csajos beszélgetés veszi kezdetét, és végül elmondtam neki mindent. Megtudta, hogy újra egy párt alkotunk Ádámmal, s hogy nagyobb a boldogság, mint valaha.

Csengetésre lettünk figyelmesek. Én nyitottam ajtót. Egy negyvenes, barna hajú, kék szemű nő állt előttem, nem tudtam ki az.

- Juhász Zora? – kérdezte az ismeretlen nő.

- Én vagyok – válaszoltam. – Miért keres?

- Remélem, nem zavarok. Beszélhetnénk egy pár percet?

Furcsa volt számomra, hogy be sem mutatkozott, idegesnek, dühösnek látszott.

- Ha nem bánja, akkor nem hívnám be, nem szeretném az édesanyámat felizgatni.

Lehet, hogy udvariatlan voltam, és nem kellett volna ezt mondanom, na de mégis, azt sem tudtam ki az a nő.

- Nekem megfelel itt is – mondta, majd a kezét nyújtotta. – Lipthayné Varga Csilla, örvendek.

A neve hallatán azt hittem, hogy ott és helyben elájulok. Az elhunyt egyetemi tanárom, Zoltán felesége volt az. Tudtam, hogy valahonnan ismerős, de sosem gondoltam volna, hogy megkeres, és megtalál, hiszen nincs egymással dolgunk.

- Mit szeretne? – kérdeztem, mintha semmi sem történt volna, pedig a szívem majd’ kiugrott a helyéről.

- Csak szeretném, hogy tudd, tudok arról, hogy a férjem miattad halt meg. Hogy veled volt aznap délután.

- Nem tudom, miről beszél – válaszoltam, majd félig visszaléptem az ajtón.

- Ne hazudj! – erőszakoskodott.

A nő előrántott egy pisztolyt s a hasamhoz szegezte. Szemében égett a düh, a gyűlölet.

- Meglakolsz, amiért megölted a férjem!

A számon csak annyi jött ki, hogy nem én tehetek róla. Szememben természetesen megjelentek a könnycseppek, fájt ezt így hallani. A pisztolyt a hasamba fúrta, kibiztosította. Az egész életem lepörgött előttem. Ez a nő most meg fog ölni, nem kegyelmez. Biztos voltam benne, hogy nem élem túl ezt a találkozást.

- Ki az, kincsem? – kérdezte anyu a konyhából, s lépéseit hallva tudtam, hogy felém tart.

Hátrafordítottam a fejem, éreztem, hogy a nő elveszi a pisztolyt a hasamtól.

- Még találkozunk! – fenyegetőzött, s hátat fordított.

A nő beült a kapu előtt álló fekete autójába, majd amilyen gyorsan csak lehetett, elhajtott.

- Minden rendben? – kérdezte anyu, aki látta rajtam, hogy valami gond van.

- Minden oké, anyu – válaszoltam.

Nem tudom megmondani, hogy meddig álltam az ajtóban. Fejemben a vér lüktetett, szívem hevesen dobogott. Tudtam, és éreztem, hogy nem vagyok biztonságban. Valahogyan meg kell védenem magam.