#25

9. fejezet, 1. rész

Sziasztok drága olvasók!

Tudom, tudom, kicsit elmaradtam. Rettentően sajnálom, hogy mostanában nem tudok annyit foglalkozni a bloggal, amennyit érdemelne, remélem azért még velem vagytok, és olvastok! :)

Igyekeztem hosszú részt létrehozni. Iratkozzatok fel, csatlakozzatok a Facebook csoporthoz, és hagyjatok nyomot magatok utááán! :)

Jó olvasást mindenkinek:

Barbi

Egyik rossz dolog történik a másik után. Becsuktam az ajtót, nekidőltem. Édesanyám megfogta a kezem, bevezetett a konyhába, leültetett az asztalhoz, és adott egy pohár vizet. Látta rajtam, hogy nem vagyok jól.

- El kell mondanod! – szólt, majd megfogta a kezem. – Tudom, hogy valami történt. Látom rajtad. A lányom vagy, nekem nem tudsz hazudni.

Szemeimbe könnyek szöktek. Tökéletes alkalom lett volna, hogy elmondjak neki mindent, de nem mertem. Féltem, hogy most, ahogy apu meghalt, nem tudná feldolgozni. Éreztem, hogy még nincs itt az idő, hogy elmondjam. Édesapámat holnap temetjük, azután erőt veszek magamon, és elmondok neki mindent. 

¬- Késik a menstruációm – mondtam végül, - és nem tudom, hogy mi az oka. 

Anyu hunyorgott, hosszan nézett rám. Őszülő hajába túrt, láttam rajta, hogy nem hisz nekem.

- Öltözz! – szólt hosszas hallgatás után. – Elmegyünk az orvoshoz.

Mind a ketten tudtuk, hogy amit mondtam, csak egy kifogás volt. Anya mégsem erőltetett. Felálltam az asztaltól, magamra húztam egy melegebb ruhát, hiszen tél felé közelített az idő. Sálamat nyakamba kötöttem, egy utolsó simítást elvégezve anyu becsukta mögöttünk az ajtót. Szívem hevesen dobogott, amikor arra gondoltam, nemsokára kiderül, hogy esetleg van-e valamiféle betegségem. Minden nő talán legnagyobb félelme, hogy közli vele az orvosa, hogy nem lehet gyermeke. Igen, én is ettől féltem a leginkább, vagy, hogy elkaptam valamiféle gyógyíthatatlan betegséget. Nemi fertőzés, meddőség – e két fogalom szüntelen kavargott a fejemben. Igen, jobban oda kellett volna figyelnem, lehet, hogy most a felelőtlenségemnek a levét ihatom. 

Az autóba bepattanva anyu vetett rám egy pillantást, felém fordult, és megfogta a kezem. 

- Nem lesz semmi baj! – bíztatott. – Lehet, hogy csak a sok idegeskedés teszi, hogy késik. Én melletted vagyok, remélem, tudod. 

A válaszom mindössze egy óvatos mosoly volt. Anyu elfordította a kulcsot, az autó elindult. Hajamat megigazítottam, a kedvenc rózsaszín rúzsomat végighúztam az ajkaimon. Fejemet az ablak felé fordítottam, mély gondolkozásba estem…

A kórház nem esett messze a házunktól, így hamar odaértünk. Szívem hevesen dobogott, és mintha egy láthatatlan emberke a csuklómat rángatta volna visszafelé. Semmi kedvem nem volt menni. Idegességem a körmöm rágásában nyilvánult meg, anyu – akárcsak kiskoromban – ellökte a kezemet a számtól, jelezve, hogy ne rágjam tövig a körmeimet. Ijedten nézett rám, ő sem tudta, hogy mit mondhatna. Megölelt.

A kórházi folyosón az a tipikus szag terjengett, amitől még a hideg is kirázott. Nem voltak sokan, mindössze két hölgy várakozott. Édesanyámmal is leültünk, ő megszorította a kezemet. Hálás lehettem az égnek, hogy ilyen anyukát adott nekem. Fél óra telt el, mire én következtem, de életem leghosszabb fél órája volt. Az asszisztens kinyitotta az ajtót, és behívott, természetesen egyedül mentem be. A doktornő és a kedves asszisztens egyből az öltözőfülkébe irányított, ahol alulról mindent le kellett magamról vennem. Amikor megkérdezték, hogy miért jöttem, egyszerűséggel válaszoltam, hogy azért, mert késik a menstruációm. A doktornő megnyugtatott, elmondta, hogy jól tettem, hogy hozzá fordultam. Kissé megnyugodtam, de a zöld környezet, és a továbbra is fenálló fertőtlenítő szag undort keltett bennem. Igazából akkor kezdtem el azon gondolkozni, hogy mit teszek majd, ha egyszer elérem az álmaim, és kardiológus leszek, hogyan fogom elfogadni, vagy megszokni, hogy minden egyes nap ilyen szagban kell majd dolgoznom. Mindenképpen meg kell majd szoknom, más nem tehetek. 

A doktornő közben szólt, hogy feküdjek fel az ágyra, és tegyem szét a lábaimat, majd megvizsgál. Kérdéseket kaptam, melyek arra vonatkoztak főképp, hogy fenáll-e a terhesség, vagy a nemi fertőzés esélye. Természetesen mindenre nemet mondtam, bizonygattam, hogy én csak is felelősségteljesen szexelek, ami természetesen nem így volt. Rettentő kellemetlenül éreztem magam a vizsgálat közben, egy isteni áldás volt, amikor felülhettem, és vissza vehettem a ruháimat. A doktornő szólt, hogy foglaljak helyet a vele szemben lévő széken, és elmondja nekem, amit tudnom kell. 

- Nos, kisasszony – kezdte a mondandóját a doktornő, - terhesség, ahogy mondta is, szinte kizárt. Viszont, a fertőzés esélye fenáll. Megállapítani, hogy miért késik a menstruációja csakis ultrahanggal, és laboratóriumi vizsgálattal lehet. Adok egy időpontot holnapra, kérem, látogasson vissza!

- A holnap, az nem lesz jó – vágtam rá.

A doktornő hosszasan nézett rám, viszont látva, hogy szomorú lettem, nem kérdezte meg, hogy miért nem alkalmas. 

- Akkor holnap után?

- Megfelel – válaszoltam. 

A kezembe nyomva a cetlit kitessékeltek a helységből. Édesanyám előtt állva, fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék.

- Na, mi volt kicsim? – kérdezősködött szinte azonnal, miközben felpattant a székről.

- Nem vagyok terhes – vágtam rá, - de a fertőzés nem kizárt.

- Fertőzés?

Láttam rajta, hogy nem érti a helyzetet. 

- Kicsim, azt hogy, és kitől kaphattad el? – tette fel újabb és újabb kérdéseit.

A hajamba túrtam, a szemembe lógó tincseimet igazgattam hátra.

- Azt mondta a doktornő, hogy akár egy piszkos strandon is elkaphattam, a nyáron.

Természetesen ez nem volt igaz, de épp elég volt ahhoz, hogy megnyugtassam, nem szexuális úton kaptam el a betegséget, miközben én tudtam, hogy igen. Borzasztó volt hazudni az édesanyámnak, de közben látni az arcán a megkönnyebbülést, felbecsülhetetlen.

- Holnap után vissza kell jönnöm, elvégzik a szükséges vizsgáltokat.

Anyu megölelt, és elmondta, hogy ha szeretném, akkor is eljön velem. A válaszom annyi volt, hogy majd meglátjuk…

Hazaérve a legjobb dolog volt, hátradőlni az ágyon. Anyu azonnal feltett egy kávét, én pedig alig vártam, hogy ihassak belőle. Az ajtómon kopogtattak, a látogató pedig nem más, mint Ádám volt.

- Gyere be! – mondtam mosolyogva, miközben felálltam, és a nyakát átkarolva megöleltem. 

- Szia, kincsem – szólt Ádám, és nyomott egy puszit a homlokomra. 

Tudta, hogy ezt imádom.

- Kész a kávé – kiáltotta anyu a konyhából.

- Kérsz? – kérdeztem Ádámot.

Bólintott. A konyhában az asztal köré ültünk, anyu pedig mindenkinek kimérte a kávét, tejjel felöntötte, és így tette elénk.

- Tudsz jönni holnap a temetésre? – kérdezte anyu Ádámtól.

- Persze, ez egyértelmű – kapta a választ. – Megkérdezhetem, hogy hol voltak fél háromig? Kerestem már Zorát, egy órája, de nem volt itthon. 

Anyura néztem, kacsintottam. Szerettem volna, ha nem tudja meg Ádám, hogy nőgyógyásznál voltunk. És ekkor ugrott be – ha nekem fertőzésem van, akkor már Ádámnak is, hiszen a múltkor elborult aggyal nem védekeztünk. Szégyenemben még a föld alá is mélyebben kellett volna süllyednem.

- Vásárolni – bökte ki anyu.

Ádám itta a kávéját, láthatólag megnyugodott, miközben én csak egyre idegesebb lettem.

- Remélem, Zora, elrabolhatlak – mondta Ádám, miközben kezét a combomra tette.

- De csak akkor, ha időben hazahozol. Holnap reggel korán kell kelnünk. Tudod, a temetés miatt.

Bólintott, és láthatólag anyunak sem volt ellenvetése.

- Nekem most el kell mennem – mondta anyu, - még el kell intéznem pár dolgot, a temetés előtt. Jók legyetek!

Nyomott egy puszit mind a kettőnk homlokára. Jól esett, hogy így szereti egymást a párom, és az édesanyám. Kettesben maradtunk. Imádtam ezeket a helyzeteket. Tudtam, hogy így tudunk beszélgetni, és kicsit egymásra hangolódni, kikapcsolni. Ilyen is kellet néha. Ádám a kezét a combomon végighúzta, közben folyamatosan a szemembe nézett.

- Indulhatunk? – tette fel kérdését.

Természetesen azt mondtam, amit hallani akart, így elindultunk. Egymás kezét fogva sétáltunk, az út felét elérve tudtam, hogy a közös helyünkre megyünk. A nap már alacsonyan volt, az idő még az évszakhoz képest kellemes, de a kabátjainkat nem hagyhattuk otthon. 

Közös helyünkre érve megláttam, hogy Ádám meglepetéssel készült. Egy pokróc a földre terítve, két tányér, finom falatokkal, két pohár, és egy üveg vörösbor.

- Jézusom! – mondtam, a kezemet a szám elé kaptam. 

Megható pillanat volt.

- Hölgyem, foglaljon helyet!

Leültünk mind a ketten, Ádám felbontotta a bort, majd koccintottunk. 

- Mondanom kell valamit – nyögte ki, majd felállt, és felsegített engem is.

- Tudod, Zora, én nagyon szeretlek. Évek óta a nő, te vagy az életemben. Amikor nem voltál mellettem, akkor is borzasztóan hiányoztál.

Néha-néha megállt, és nagy levegőt vett, de ott folytatta, ahol abbahagyta.

- És szeretném, ha mindig mellettem lennél. Nem akarlak elveszíteni többé, belehalnék a fájdalomba. Tudom, hogy amikor itthagytalak, hatalmas hibát követtem el. Szeretném helyrehozni. Azért vagyunk itt.

S ekkor letérdelt.

- Zora, egyetlen kérdésem maradt a végére. Hozzám jössz feleségül?

Hirtelen a nyakába ugrottam, könnyek szöktek a szemembe. El sem hittem, hogy ez velem történik! Az egész olyan volt, mint egy mesében, mintha csak álmodtam volna. A válaszon természetesen egy pillanatog sem gondolkodtam.

- Hát persze! – válaszoltam, könnyeim között.

- Tényleg? – kérdezte Ádám csillogó szemmel, és hatalmas mosollyal.

- Tényleg! – válaszoltam.

A gyűrű csodálatos volt, a kezemet nyújtottam, ő pedig a gyűrűs ujjamra húzta.

Kezeimet nyaka köré fontam, olyan szorosan öleltem, ahogy csak bírtam. Ádám felállt, derekamat átölelve tartott meg.

- Tudod, hogy mennyire szeretlek? – kérdeztem.

Ádám megcsókolt, én pedig még mindig elérzékenyülve az arcát simogattam.

Elérkezett a reggel. Fájó szívvel tudatosult bennem, hogy ez az a nap, amikor édesapámtól örökre búcsút veszünk. Ádám nálam töltötte az éjszakát, azonban korán reggel már hazament, hogy el tudjon készülni ő is a szertartásra. Az óra kilencet mutatott. Még egy óránk maradt.

- Jól vagy? – kérdezte anyu, miközben belépett a szobámba.

Odalépett hozzám, és megigazította a blúzomat.

- A körülményekhez képest – válaszoltam.

Anyu jól tartotta magát, nem szerette sohasem kimutatni, mennyire fáj neki, ami most történik.

- Indulhatunk? – kérdezte, miközben megpillantotta a gyűrűt az ujjamon. – Ez meg mi?

Kezemet felemelve jobban szemügyre vette a gyűrűt.

- Megtörtént, anyu! Eljegyzett! Este akartuk neked elmondani.

- Tényleg, kicsim? Komolyan mondod?

Anyu láthatlólag nagyon örült a hírnek, ami rettentően jól esett. Ezen a szörnyű napon egy ilyen hír egy kis boldogságot is költöztetett a szívébe. Szorosan átölelt, gratulált, és adott egy puszit. Kár, hogy ezt a csodálatos eseményt nem élhette meg az édesapám. Akármilyen boldogok is voltunk az eljegyzés miatt, a borzalmat, hogy az apukám temetésére indulunk, semmi sem enyhítette.

A temetőben rengeteg ember gyűlt össze. Meglepődve néztük végig a régi barátokat, ismerősöket, majd nemsokkal később a szertartás kezdetét vette. Ez az érzés semmihez sem hasonlítható. Le sem írható, el sem mondható, a fájdalom, ami majd’ megöl, ami nem enyhíthető, ami nem orvosolható. Minden perc egy örökkévalóságnak tűnt. Elbúcsúzni jöttünk, de ez nem fog menni, nem tudom elengedni. Az édesapám, aki felnevelt, aki mindent megadott nekem, most itt fekszik, és élettelen teste egy koporsóban, s nemsokára a föld alatt nyugszik.

Borzalmas volt látni, hogy édesapám ott fekszik a koporsóban, s maga a tudat is rettentő volt, hogy ez a sok feketébe öltözött ember most érte gyűlt össze. Eltávozott közülünk, de emléke örökre szívünkben él... A szertartás közepén egy fekete autó állt meg odébb, egy nő szállt ki belőle. Titokzatos, és rejtélyes volt. Nem tudtuk ki az, aztán az események felgyorsultak. Kapkodtam a fejem, egyik pillanatról a másikra egy lövést hallottunk, majd másodpercek múlva észleltem, hogy a kezemet szorító, mellettem álló Ádám magatehetetlenül a földre rogyott.