#28 - 2. évad kezdete

10. fejezet, 1.rész

Sziasztok drágák!

Nos, elkezdtük a második évadot. Remélem ezúttal is velem tartotok! :)

Jó olvasást mindenkinek, és puszi! <3

Barbi

Két hét telt el azóta, hogy beszálltam Zsolt mellé az autóba. Elhozott abba a bizonyos albérletbe, amit ígért, és meg kell, hogy mondjam, rendkívül meglepett, amikor megláttam, hogy a lakás alapján Zsolt egy dúsgazdag ember. A szobám csodás volt, egy hatalmas franciaágy, kilátás a város szívébe, rengeteg beszűrődő fény a hatalmas ablakokon, a falon gyönyörű tapéta, és a csillár, ami éjszaka meghitt hangulatot varázsolt a szoba falai közé. Zsolt már másnap elvitt a városba, és vett nekem pár új ruhadarabot, mivel mindenemet magam után hagytam, azon a bizonyos éjszakán, amikor leléptem minden, és mindenki elől. Egyetlen dolgot kért tőlem, a testemet. Igazából egy hét után már teljesen hozzászoktam, hogy lefekszem vele, és a legfőbb az volt, hogy rám is rendkívül sokat figyelt az ágyban. Szerette volna, ha nekem is jó, és magamat sem éreztem olyan mocskosnak, hiszen ő csak egy ember volt. Nem adott érte pénzt, nem hanyagolt el, bár azt nem mondanám, hogy szerelmesek lettünk, de egy baráti kapcsolat mindenképpen kialakult. Arról, hogy miért és hogyan lakom itt, vagyis, hogy Zsolt fizet nekem mindent, ha lefekszem vele, senkinek sem beszéltünk. Reggelente együtt kávéztunk, amikor tudtam, akkor ebédet, és vacsorát főztem. A teraszra kiülve, pokróccal betakarózva figyeltük az első hópelyheket, amelyek hullottak, és nevetgéltünk az utcára lenézve az embereken. Jó volt vele, bár már elmúlt negyven is, húszévesként viselkedett.

Közben még az egyetemre is visszatértem. Meglepő, de a dékán asszony jobban örült nekem, a visszatérésemnek, mint én magam. Azért pár vizsgát be kellett pótolnom, hogy ott folytathassam, ahol abbahagytam. A csoporttársaim - és köztük Antónia is - meghatottak, amikor egy kisebb tortát vettek a visszatérésem ünnepléséhez, és az egész csoport együtt töltött egy délután, ami sokkal közelebb hozott minket egymáshoz. Igen, úgy látszott, hogy minden visszatért a normális kerékvágásba. Legalább is, azt hittem.

A reggel fáradtan indult. Akkor reggel nyolcra kellett beérnem az egyetemre, így már fél hétkor csörgött az ébresztőm. Mint a legtöbb embernek, nekem is minden reggel a kávé feltevésével, és annak elfogyasztásával indult a nap. Zsolt megjelent az ajtóban, neki is öntöttem egy bögrébe a feketéből. Aznap reggel nem ültünk ki a teraszra, hiszen már fagyos idő volt.

- Jól aludtál? – kérdezte, miközben kortyolt egyet a kávéjából, és kinyitotta a reggeli újságot a friss híreknél.

- Köszönöm, jól – válaszoltam. – És te?

A sorok közül felnézett, mélyen bele a szemeimbe.

- Jobban aludtam volna, ha mellettem vagy – nyögte ki végül.

Tudtam, hogy csak viccel, hiszen megbeszéltük, hogy a szexnél többet egyikőnk se képzeljen bele ebbe a kapcsolatba. Azon, hogy mi lesz, ha véletlenül találok valakit, még el sem gondolkoztam. Most élveztem a független életet, amit Zsolt biztosított a számomra. Kifizette az egyetemen az elkövetkezendő egy év tandíját, és minden reggel a kezembe nyomott egy ezrest, hogy azt osszam be az egyetemen. Bevásárolni ő járt, de mindig tömve volt a hűtő. A két hétben mindössze egyszer tettem fel a kérdést, hogy honnan van ennyi pénze, de csak egy fanyar mosolyt kaptam válaszként, semmi többet.

Feltűnt viszont, hogy egyre kevesebbet gondolkozom a régi életemen, és azzal együtt Ádámon is. Bár az első három éjszaka sírva aludtam el, mégis átgondoltam, és nem kérhettem tőle, hogy fogadja el a tényt, hogy egyszer a testemből éltem. Rettentően nehéz lehet neki, és el sem tudom képzelni, hogy tehettem ezt egy emberrel, aki tényleg szeretett. Nem akartam ezen gondolkozni, igyekeztem elterelni a figyelmemet mindennel, csak azért, hogy a szám ne lefelé, hanem felfelé görbüljön. Éreztem az új élet illatát, és ez tetszett.

Zsolt elvette tőlem az üres kávés csészét, majd a mosogatóba tette.

- Ma este jönnek a gyerekeim – mondta, - jó lenne, ha úgy mutathatnálak be, mint a harminc éves barátnőmet. Csak azért, mert nem akarok magyarázkodni, hogy te hogy és mint élsz itt velem. Ez a változat a legvállalhatóbb.

- Harminc? – kérdeztem meglepettem. – Tényleg ennyire rosszul festek?

- Te bolond vagy – válaszolt mosollyal az arcán.

Beleegyeztem végül ebbe a kis játékba. Igaza van, hiszen elég furcsa lenne bevallani, hogy azért élhetek nála, mert lefekszem vele. Tehát ma este én leszek a harminc éves barátnő, a gyermekei előtt. Egyébként ikrei vannak, két velem egyidős fiatal, egy fiú, és egy lány.

Az órára néztem, ekkor már fél nyolc is elmúlt. Ideje volt öltözködnöm, majd elindulnom az egyetemre. Aznap az egyik kedvenc szürke bundás nadrágomat vettem fel, még csak egy rövidszárú csizmával, egy hosszú felsővel, a hajamat pedig copfba fogtam. A sminkelést elintéztem egy szempillaspirállal, és egy kis fekete szemceruzával. A lakás a földszinten volt, így nem kényszerültem liftezésre, vagy lépcsőzésre.

Az egyetem tíz perc sétára volt, az óra előtt tizenöt perccel már az egyik padsorban ültem. Előadás volt, tehát a bejárás nem volt kötelező, én mégis úgy gondoltam, hogy be kell mennem, hiszen sokat halasztottam. Nem voltunk sokan, körülbelül harmincan. Antóniát nem láttam, úgy gondoltam, hogy ő nem erőlteti meg magát, s ami nem kötelező, arra nem jön be. Az óra a kezdetét vette, a padsorok közben félig-meddig megteltek. Mellém egy fiú ült, aki illedelmesen megkérdezte, hogy helyet foglalhat-e. Az előadáson egy füzetbe jegyzeteltem, viszont nem tudtam nem észrevenni, hogy a fiatalember, aki mellém ült, folyamatosan engem figyelt. Szőke volt, és kék szemű, magas, és vékony, azonban szemei csillogásában volt valami egészen különleges. Az egyik pillanatban, amikor éppen nem jegyzeteltem, ez a fiú fogta, majd maga felé fordította a füzetemet, és írt valamit. Visszatolta elém, ekkor tudtam elolvasni.

„ Előadás után egy forró csoki?” – ez a mondat állt a füzetem sarkában.

Igazából nem volt jobb dolgom, hiszen a mai napra ez volt az egyetlen órám, ami egyig tartott. Rámosolyogtam, ezzel jelezve, hogy szívesen vele tartok.

Az előadás végén bemutatkoztunk egymásnak. Gergőnek hívták. Ő is másodéves hallgató volt, ahogy csak én, de ő nőgyógyásznak készült.

Gergő egy egészen érdekes helyre vitt, ahol a mennyezetből kicsike lámpások lógtak, azokon virágfüzérek, a vendégek a földön, párnákon ültek, és kortyolgatták italukat. Gergő rendelt forró csokit, majd mi is helyet foglaltunk.

- Na, és honnan jöttél rá, hogy te nőgyógyász szeretnél lenni? – kérdeztem tőle, miközben a forró csokit iszogattam.

- Tisztelem a nőket – érkezett a válasz, - és szerettem volna az ő gyógyításukkal foglalkozni. És, tudod, milyen jó érzés lehet, amikor levezetsz egy szülést, és te segítesz egy új élet létrejöttében? Ez maga a csoda.

Gergő válasza rendkívül érdekes volt, meglepődtem rajta, hogy mennyire szenvedélyesen beszél arról, amit tanul, a szakmájáról, s hogy mennyire tiszteli a női nemet.

- És te? Miért pont kardiológus?

- Engem mindig is foglalkoztatott az embert éltető szerv – mondtam, - de mióta édesapám a szíve miatt halt meg, úgy érzem, kötelességem a hasonló betegségben szenvedőkön segíteni.

- Nagyon sajnálom az apukádat – mondta, és végigsimította a hátamat.

Elpirult. Én könnyen kezeltem a helyzetet.

Közben a poharaink kiürültek, felálltunk, Gergő fizetett, majd útnak indultunk. A hó közben apró pelyhekben hullott. Hideg volt. Megálltunk a buszmegállóban, ahová érkezett Gergő menetrendszerinti járata, amivel hazafelé indult. Egymás felé fordulva beszélgettünk, a hó beborított minket. A busz befordult az útra.

- Most hogyan kellene búcsúznunk? – kérdezte.

- Úgy búcsúzz, ahogyan szeretnél – válaszoltam, miközben mélyen a szemébe néztem.

Két ujját gyengéden a szájához, majd az én számhoz érintette… annyira romantikus volt!

Nem is szóltunk többet egymáshoz, csak mosolyogtunk. Ő felszállt a buszra, én pedig elindultam hazafelé.

Zsolt egy törölközőben járkált fel, és alá, testén vízcseppek ragyogtak, nemrégen zuhanyozhatott. Átöltöztem egy egyszerű otthoni ruhába, majd a konyhába vettem az irányt, szerettem volna főzni valami finomat Zsolt gyermekeinek.

- Hogy telt a napod? – kérdezte, amikor a helységbe lépett.

- Jól – válaszoltam. – Nem történt semmi különös.

Zsolt a hátam mögé lépett, majd a nyakamba csókolt. Áttért a fülemre, azt is puszilgatta. Megfordított, majd konyhapultra tett. Magáról ledobta a törölközőt, rólam pedig szépen lassan vett le mindent. Folyamatosan tartottuk a szemkontaktust, szemei kékeszöldek voltak. Meztelenül ültem a konyhapulton, Zsolt hátrafektetett, majd a lábaim közé tért át. Érett férfi volt, tudta, hogy egy nőnek mi a jó.

Félbeszakítottak minket, kopogtattak. Zsolt a már kivasalt és kiterített ruháit gyorsan magára kapta, én pedig a konyhában heverő ruháimat kellett összeszedjem, és felkapjam. Körülbelül három percet álltak az ajtó előtt, mire Zsolt kitudta nyitni. Arra hivatkozott, hogy éppen szárítottam a hajam, és nem hallottuk, csak a harmadik kopogást. A gyermekei beléptek a házba, hallottam a hangjukat. Zsolt elmondta nekik, hogy az új barátnőjével él, aki harminc éves, és titkárnő, vagyis én. Reméltem, hogy a gyermekeinek nem tűnik fel, hogy ez egy hatalmas hazugság. Zsolt szólított, én megigazgattam ruháimat, majd beléptem a helysége. A szívem hevesen dobogott, amikor megláttam Zsolt fiának arcát. Odaléptem, kezet fogtunk, csak egyetlen gond volt, mivel a fiú ismerős volt a számomra, és én is neki. Ugyan azokat a kék szemeket láttam, amelyek ma délután búcsúztak tőlem, a hóesésben. Gergő volt az.