#27 - Évadzárás

9. fejezet, 3.rész

Sziasztok drága olvasóim!

Nos, igaz elég későn, de ITT AZ ÉVADZÁRÓ RÉSZ!!! 

Nagyon remélem, hogy elnyeri tetszéseteket, és várjátok már az új évadot! Köszönöm Nektek, hogy eddig is velem tartottatok, remélem ezek után is ilyen csodálatos társaság leszünk! Imádlak Titeket! 

Jó olvasást, és várom a visszajelzéseket! 

Barbi

Zora szemszögéből

Édesanyám a hallottak után percekig csak maga elé bámult, és meg sem moccant. Tudtam, hogy ez egy nagyon fontos pillanat, hiszen most dől el, hogy hogyan reagál a hallottakra, vagyis a múltamra. Mindent elmondtam neki. Mindent, amit csak lehetett. Most már tudja a kezdettől fogva a történetet, egészen onnantól, hogy internetes munkát vállaltam. A történetemben szerepelt a két Zoltán is, az egyetemi tanárom, és az orvosom is.

A hallgatás mély volt, és idegfeszítő. A könnyeimet nyeldestem, az arcomon nem folyhatott le, nem akartam még jobban megnehezíteni a dolgát azzal, hogy lássa, mennyire fáj ez nekem is. Nem csak neki.

- Kérlek, pakold össze a cuccaidat! – szólalt fel.

- Tessék? – kérdeztem vissza, majd hatalmasra nyílt szemeimet rá szegeztem.

- Látni sem bírlak! – emelte fel hangját. – Szégyenbe hoztál engem, és az elhunyt édesapádat is! Mégis hogy képzelted?

- De én azt hittem, - kezdtem mondandómat, miközben felpattantam az asztaltól, - hogy te mindenben mellettem állsz majd.

- Ebben már én sem tudok – válaszolt azonnal, majd arcát elfordította, és többé hozzám sem szólt.

A szobámba érve nagy levegőt vettem, nekidőltem az ajtónak, és arcomat kezeimbe temettem. Nem ezt vártam az édesanyámtól, de valahol megértem. Igaza van, hiszen aki tudott róla, hogy mit csináltam, biztosan a szüleimről is megvolt a véleménye, pedig aztán ők semmiről sem tehettek. Ők mindig tisztességesen neveltek, és mindig arra tanítottak, hogyan kell megélni egy szelet kenyérből akár hetekig is. Szégyent hoztam rájuk, és ez rettentően elkeserített.

Elővettem a bőröndömet, majd pakolni kezdtem. Tudtam, hogy ide egy darabig biztos, hogy nem jövök vissza. Édesanyámon láttam, hogy annyira zaklatott, hogy el sem hiszi, ez vele történik. Most már látom, hogy nem ez volt a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy elmondjak neki mindent, ennyi szenvedést elviselni, maga a lehetetlenség, és pont én okoztam neki csalódást. Én, akiben minden reménye ott volt… én, aki a család büszkesége voltam, hiszen egyetemre jártam, és orvosnak készültem.

Minden ruhám a bőröndben volt már, amikor oda álltam anyu elé, és egy utolsó mondatot intéztem hozzá.

- Szeretlek, anyu, és köszönöm, hogy meghallgattál – mondtam, majd nagy levegőt vettem, és folytattam. – Tudom, hogy amit tettem, megbocsájthatatlan, de kérlek, ha egyszer az életben vissza tudsz fogadni, akkor szólj.

Ő csak ült, még rám sem nézett. Folyamatosan hulló könnyeit törölgette, igyekezett leplezni fájdalmát. A bőröndömet magam után húzva kiléptem a házból, miközben a szívem apró kis darabokra tört. Azt sem tudtam, merre mehetnék. A nap már nem volt az égen, a szürkület pontosan lefestette most a lelkiállapotom. A szőke hajamat a szél az arcomba fújta, nem tudtam, hogy hová mehetnék. Az első célpont Ádám volt.

A bőröndömet a kórház portáján hagytam, azt mondták, Ádám éppen a tornácon ül, és levegőzik. Odaosontam mögé, szemeit befogtam, majd közelhajoltam hozzá, és adtam egy puszit a nyakára.

- Zora! – szólt meglepetten, majd kezével megfogta kezemet. – De jó, hogy itt vagy!

- De csak pár percet kaptunk – vágtam szavába.

- Akkor töltsük ezt is tartalmasan – mondta Ádám, majd édesen rám mosolygott.

Leültem mellé, kezeit a combjaimra helyezte. Nyakamba csókolt, kezei melleimre tévedtek át.

- Inkább ne! – kérleltem, hiszen féltem, hogy bárki is megláthat minket.

- Kérlek! – mondta Ádám olyan visszautasítatlanul, hogy az már fájt.

- Nem fog meglátni senki? – kérdeztem vissza.

A válasz mindössze egy fejrázás volt.

Nem tudtam neki ellenállni. Sebére ugyan vigyázni kellett, de a padon végigfektetett, és simogatni kezdett. Az agyam csillapíthatatlanul kattogott, nem kapcsolt ki. Tudtam, hogy legyen bármi is, ideje, hogy tőlem tudja meg az igazságot.

- Beszélnünk kell! – szakítottam félbe, majd kezeimmel elnyomtam magamtól.

- Pont most? – kérdezte, és tovább csókolgatott.

- Komolyan beszélek! – mondtam, és észlelhetően változtattam a hangnemen. – Anyu elküldött otthonról.

- Tessék? – értetlenkedett Ádám. – De miért?

Nagy levegőt kellett vennem, mielőtt mondandómba kezdtem.

- Mert elmondtam neki az igazságot. Magamról. Hogy miből éltem az egyetem alatt.

Ádám meg sem szólalt, de láttam rajta, hogy rettentően kíváncsi. Szorosan ültünk egymás mellett a padon, ujjait összefűzte az enyémmel.

Az idő hűvös volt, az ég sötét, s a távolban villámok cikáztak az égbolton.

- A testemből – mondtam halkan, szemeimet lesütve.

- Hogy miből? – kérdezett vissza. – Kérlek, mondd, hogy csak viccelsz.

Ujjai kicsúsztak az ujjaim közül, kezével hajába túrt, szemöldökét összeráncolta.

- Szóval egy kurvát jegyeztem el – mondta fogait összeszorítva, borzasztó idegesen.

Nem szólaltam meg, tudtam, hogy most csendben kell ülnöm, és el kell hallgatnom, amit mond. Ez a minimum.

- És mégis, hány férfival voltál?

Mélyen a szemeibe néztem, nem akartam válaszolni.

- Ó, szóval még ezt sem tudod? Ezt nem hiszem el! Ez nem velem történik, ugye? Csípj meg, fel akarok ébredni!

- Sajnálom!

- Kussolj! – ordított rám Ádám.

Megijesztett. Le és fel járkált a tornácon, majd egyszer csak felém fordult, kinyújtotta a kezét.

- Kérem a gyűrűt! – mondta.

Meglepett. Visszakérte a gyűrűt, amivel eljegyzett.

- De ezt azért adtad, mert szeretsz! És én is szeretlek, Ádám, kérlek, beszéljük meg!

- Tévedsz, Zora – mondta, - én nem egy kurvába szerettem. Kérem azt a rohadt gyűrűt, aztán te is elmehetsz! Látni sem akarlak!

A gyűrűt lehúztam ujjamról, majd a kezébe adtam. Még egy utolsó puszit sem engedett, elfordította a fejét, és bement a kórtermébe. Egyedül ültem a padon, fejemet lehajtottam. Már sírni sem tudtam, hiszen én rontottam el. Én vagyok az egyetlen hibás. Senkit sem okolhatok, amiért magamra hagynak, senkinek sem mondhatom, hogy fogadjon el így, hogy tudja, milyen a múltam. A kerítéstől zaj szűrődött, amire összerándultam. Bevallom, akkor kicsit megijedtem, hiszen megláttam egy sötét alakot. Botond volt az. Csendben közelebb jött, majd leült mellém. Az egész olyan volt, mintha álmodnék, hiszen rég nem láttam Botondot. Megváltozott. Megborotválkozott, és illatozott a férfias parfümtől. Sokáig nem is szóltunk egymáshoz, csak néztük a másikat.

- Hallottam mindent – törte meg Botond a csendet. – És képzeld, én még így is elfogadlak.

Meglepett, amit mondott. Nem számítottam rá. Megfogta a kezeimet, de nem szerelmesen, csak úgy, hogy érezzem, ő tényleg mellettem van.

- Mindent elrontottam – mondtam.

- Tudod, Zora, ez mindenkit hidegzuhanyként ér. De! Anyukád biztos vagyok benne, hogy amikorra ezt feldolgozza, akkor keresni fog.

- Botond, te hogy kerülsz ide? – kérdeztem félbetörve a témát.

- Utánad jöttem. Látni akartalak. Hiányoztál. Hiányzott a tested – mondta, miközben óvatosan végighúzta mutatóujját combomon. – Hiányzott az ajkad, a szívverésed, az illatod.

Nem tudtam, hogy mit kellene mondanom. Rettentően jól esett, hogy ő most is mellettem volt, amikor senki más. Teste teljesen az enyém mellett volt, amikor leült mellém. Nem tétovázott, ajkait az enyém felé közelítette. És nem ellenkeztem.

- Ezt nem hiszem el, te tényleg ekkora ribanc vagy? – hallottam Ádám hangját a háttérből, amint magából kikelve üvölt, és felénk lépdelt.

Nem kellett neki sok, Botondnak a jobb öklével a szeme alá ütött. Botond azonnal hátrazuhant, de nem hagyta magát.

Ez volt az a pillanat, amikor az idegeim felmondták a szolgálatot. Üvöltöttem egy hatalmasat, akkorát, hogy mindenki hallotta, körülbelül egy kilométeres körzetben. A két fiú nem figyelt rám, ott ütötték egymást, ahol csak tudták. A megjelenő biztonságiak igyekeztek őket szétszedni, én pedig könnyekkel az arcomon rohantam el. Lábaim olyan gyorsan szedtem, ahogy csak tudtam. A bőröndöm a kórházban maradt, miközben én már a város szélén jártam. Nem érdekelt semmi, úgy éreztem, el kell tűnnöm mindenki elől. Stoppolni kezdtem, s nem is tartott sokáig, mire egy autó megállt mellettem.

- Hová tartasz, kislány? – érkezett a kérdés, miközben az autóban utazó negyvenes férfi letekerte az ablakot.

Az úti célom az a város volt, ahol szerettem volna folytatni az egyetemet, ahol új életet akartam kezdeni.

- Szerencséd van – mondta a férfi. – Éppen arrafelé tartok. Csüccs, be!

Beültem az autóba, az ismeretlen ember cigivel kínált. Elfogadtam.

- Mit keresel éjnek éjjelén errefelé?

- Menekülök – vágtam rá.

¬- Akkor nem vagyok egyedül – kaptam a választ. – Zsolt vagyok. És ma váltam el.

- Zora vagyok – válaszoltam. – És ma szakítottam.

Zsolt mosolygott rám. Még nem indultunk el, az autó az út szélén állt, elakadást jelezve.

- És, mit kezdesz majd magaddal? – kérdezte.

- Fogalmam sincs – válaszoltam.

Zsolt felém fordult, amennyire csak tudott.

- Van egy ajánlatom – mondta.

- Nos?

- Felkínálok neked egy albérletet, teljes ellátással, a társaságomban.

- Csak úgy? – kérdeztem vissza.

- Természetesen nem – mondta, majd egy pár másodpercig hallgatott, aztán folytatta. – Szexért cserébe.

Láttam rajta, hogy teljesen komolyan gondolja. Zsolt az autót leállította, majd megfogta a combom. Kíváncsi volt, hogy ellenkezem-e. Nem tettem. Levette a felsőmet, majd a melltartómat is. Hátravonszolt a hátsó ülésre, majd ott folytatta, ahol abbahagyta.

Gondold el, hogy a tested csak egy tárgy. Egy olyasvalami, amit minden férfi megnéz, megfog, majd továbbadja valaki másnak.

A testem újra csak egy test volt. Egyetlen egy, a sok közül.