4. fejezet, 2.rész

Kedves olvasók!

A mai napon szörnyű dolog történt, hiszen törölték a blogot. Rettentően megijedtem, aztán intézkedések során kaptam egy levelet, hogy tévedés történt, így visszakaptuk. Köszönök mindenkinek mindent, azt, hogy olvassátok, szeretitek a történetet.

Jó olvasást kívánok mindenkinek!

Barbi

– Itt a kávéd – szólt Botond, majd a kezembe nyomta a poharat.
Reméltem, hogy nem látja meg azt a szál virágot, de nem így lett. Rámnézett.
– Ez honnan van? – kérdezte.
– Fogalmam sincs – válaszoltam, hiszen tényleg nem tudtam.
– Teljesen mindegy, végülis – mondta. – Hiszen már az enyém vagy.
Mosolygott. Rettentően édes volt. Az a mosoly, a szemei, a kócos haja, az, ahogyan rámnézett, ahogy megérintett, ahogy megcsókolt. Mégis hogyan mondhattam, hogy nekem nincs rá szükségem? Mikor így éreztem azt, hogy van, aki mellettem van, aki szeret, aki felébreszti bennem a vágyat, hogy még lehet úgy szeretni, ahogyan egyszer Ádámot szerettem.
– Megint egész nap itt akartok feküdni? – kérdezte Zsófi, amikor belépett a szobába.
– Tudsz jobbat? – vágta rá Botond, kicsit flegmán.
– Képzeld, kivételesen igen. Itt egy cím – mondta Zsófi, majd átnyújtott egy cetlit. – A tulaj vár titeket. Most nyílt ez a szórakozóhely, és munkaerőt keres.
– Köszönjük – válaszoltam. – Összekapjuk magunkat, és megyünk is.
– Zora, egy pillanatra magunkra hagynál minket? – kérdezte Zsófi, miközben majdhogynem kilökött az ajtón.
– Persze – válaszoltam, majd becsukta magam mögött az ajtót.
- Jó volt az este, igaz? – kérdezősködött Ádám, miközben készítette a szendvicsét.

- Az volt, igen – mondtam, majd leültem az asztalhoz én is.
- Máskor kérlek, kicsit csendesebben.
- De semmi nem is történt.
- Igen, persze, te csak pedig úgy magadtól nyögtél, nem?
- Igazságtalan vagy – vágtam rá, - és azt hiszem, semmi közünk nincsen egymáshoz, nem tartozok neked elszámolással.
- De azért van egy közös titkunk, nem igaz? Hiszen valamelyik nap még miattam nyögtél – mondta Ádám, miközben kacér mosoly húzódott a szájára.
- És ez köztünk is marad, remélem, tudod – vágtam rá.
- Indulhatunk? – kérdezte Botond, mikor kilépett a szobából.
- Persze, csak egy pár perc, és összekapom magam, rendben?
- Oké – kaptam a választ, majd visszamentünk mind a ketten a szobába.
- Mit mondott? – faggatóztam, hiszen mindent tudni akartam.
- Megkérdezte, hogy együtt vagyunk – e.
- És te mit mondtál? – néztem rá kérdően.
- Hogy nem.
- Nem?
- Megbeszéltük, hogy nem mondjuk el, nem igaz?
- De persze, de a tegnap este történtek után ez világosabb, mint a nap, nem? Vagy higgyék azt, hogy szexpartnerek vagyunk?
- Azt hisznek, amit akarnak. A lényeg, hogy mi tudjuk, hogy ami kettőnk között van, az valami komoly.
- Úgy véled? – kérdeztem, majd hozzábújtam.
- Hát persze, - válaszolt, és rám mosolygott.

Alig telt húsz percbe, mire összekaptuk magunkat. Kedves volt Zsófitól, hogy gondolt ránk, és beajánlott minket az ismerősének, aki most nyitott szórakozóhelyet.
- Menj előre – tessékelt Botond, majd jött utánam.
A hely modern volt, el tudtam képzelni, hogy itt dolgozzak. Nem az volt a cél, hogy sokat keressek, hanem, hogy eltereljem a figyelmem arról, ami körülöttem zajlik, de természetesen nem Botondról, hanem Ádám, és Zoltán emlékéről.
- Sziasztok – köszöntött minket egy negyven év körüli, kopasz férfi. – Bence vagyok. Tehát, akkor te vagy Botond, és te vagy Zora.
- Így van – válaszoltam, majd Boti után én is kezet fogtam vele.
Egyébként szimpatikusnak tűnt, közvetlen és barátságos volt az első pillanattól.
- Gyertek, bemegyünk az irodámba, és átbeszélünk mindent, renben?
Követtük. Egy-egy székre ültünk, Bence pedig velünk szembe.
- Tehát, amiről szó lenne. Botond, te a pult mögé kellesz, Zora, te pedig a színpadra.
- Hová? – tettem fel a kérdést.
- Zsófi nem mondta? Szeretném, ha táncolnál a férfiaknak. Természetesen nem érhetnek hozzád, és a havi fizetésed sem kevés. Biztos vagyok benne, hogy meg tudunk egyezni – mondta Bence, majd hátradőlt a székében.
Botonddal összenéztünk.
- Figyelj, Hanna…
- Hanna? – szakítottam félbe.
- Vagyis Zora. Ne haragudj, kicsim, tudod, hogy nem vagyok a toppon.
Megfordult a fejemben, hogy ki az a Hanna, de nem kellett sokáig gondolkodnom. Biztos voltam benne, hogy Hanna nem más, mint a menyasszonya, aki meghalt.
- Választ kérek! – követelőzött Bence.
Nem mondtam semmit, a kezemet nyújtottam. Igaz, hogy fogalmam sem volt, hogy Botondnak hogy tetszik majd, én mégis elvállaltam. Nem gondolta volna, hogy Pesten is a testemből fogok egyszer megélni.
- Nagyon örülök – vigyorgott Bence, - biztos vagyok benne, hogy tökéletesen fogod, vagyis fogjátok végezni a munkátokat.
Aláírtuk a szerződéseket, közben folyamatosan Botondot figyeltem. Láttam a szemében, hogy nem tetszik neki a helyzet.
- Akkor hát nincs más hátra, este találkozunk – mondta búcsúzóul Bence, majd kitessékelt az irodájából.
- Remek – támadott le Botond. – A barátnőmet minden este más pasasok fogják fehérneműben bámulni.
- Botond, ne kezdd! Egyébként ki az a Hanna?
Nem volt szép tőlem, hogy ezt mondtam, de mindenki tudja, hogy a legjobb védekezés a támadás. Fejét lehajtotta, és mélyen hallgatott.
- Tudom, hogy ki az Botond, és tudom, hogy fájna kiejteni a nevét, így nem faggatlak tovább.
- Köszönöm, Zora – hálálkodott, majd átölelt. – De amelyik férfi hozzád mer érni, annak kitöröm az ujjait.
- Szavadon foglak – nevettem. – Menjünk haza!

Belépve az ajtón észrevettük, hogy csak ketten vagyunk otthon. A szobámba lépve levetettem a cipőmet, hiszen már fájt a lábam. A felsőmet levéve kinyitottam a szekrényt, hogy elpakolhassam, de ekkor kiesett egy szál rózsa a holmik közül. Nagyot nyeltem, majd félve felemeltem a földről. Ezen is volt egy cetli, és egy felirat. Ma is itt jártam. Hiányzol.

Szóljatok hozzá, iratkozzatok fel, kövessetek a Facebookon!!!