Egyetlen kérés...

Kedves olvasók, látogatók!

Most egy kéréssel fordulok felétek... Rossz látni, hogy a munkámra aligha kapok visszajelzést. Igen, igen, az ember magának ír, és ha nem lenne ez a blog, akkor valószínúleg ugyanúgy írnám magamnak, mint most. De, ezzel a bloggal rengeteg munkám van/volt/lesz, és alig kapok visszajelzést, hogy jó az, amit csinálok. Van olyan rész, amelyet 171(!) ember olvasott el, mégsem tudom, hogy ez kinek tetszett, és kinek nem. Kérem azokat, akik legalább egy rész olvastak, hogy az véleményezzék is, hiszen az embernek rettentő nagy szüksége van arra, hogy visszaigazolják milyen a munkája, és, hogy azt érdemes csinálni!

TEHÁT KÉRLEK TITEKET, HOGY HA CSAK EGY PÁR SZÓT IS, DE JELEZZETEK NEKEM - OTT A VENDÉGKÖNYV, A RÉSZEK UTÁN A MEGJEGYZÉS FÜL, ÉS AKÁR FACEBOOKON ÜZENETBEN IS JELEZHETTEK NEKEM!

(Azért az is elmondanám, hogy köszönöm azoknak, akik folyamatosan követnek, lájkolnak, hozzászólnak, és aktívak!)

Előre is köszönöm Nektek, szép vasárnapot mindenkinek, ölelés:

Barbi

De azért, hogy lássátok, én most is dolgozom, hogy olvashassatok, itt egy kis részlet a következő, vagyis a negyedik fejezet, harmadik részéből:

- Nem Zora, én már nem bírom magamban tartani. Fáj, hogy nem az enyém vagy, hogy más ölel, más csókol, és mással kelsz fel reggelente. Hazudjak magamnak? Mondjam Zsófinak, hogy csak őt szeretem, mikor ez nem így van?
Ádám szavai mélyen a lelkembe hatoltak, mégis úgy éreztem, hogy ennek nem így kell lennie. Most, ahogy Botonddal már összejöttek a dolgok, persze, hogy Ádámnak is én kellenék. Na, de ha az övé volnék, akkor vajon vigyázna rám? Érdekelné, hogy mi van velem?
- Szeretlek, Zora - mondta Ádám, majd közelebb hajolt.
- Hogy mi? - kérdezte Zsófi feldúltan, mikor olyan hirtelen jelent meg az ajtóban, hogy azt sem tudtuk, hogyan robbanjunk szét egymás mellől.

A rész hamarosan olvasható!