#16

6. fejezet, 1.rész

Drága olvasók!

Elképesztőek vagytok! Csak, hogy elmondjam, miért vagyok ennyire boldog - az előző részt is, már több mint 250(!) emberke olvasta el, és az előzőekben van olyan rész is, amit már több, mint 300-an!

Nem tudok mást mondani, csak hogy borzasztóan örülök, és köszönöm Nektek! Szeretném megköszönni a hozzászólásokat is, ti éltettek az írás folytatásában! <3

És végül, de nem utolsó sorban, szeretném megköszönni Leah Walkernek ezt a csodálatos desinget, a gyors, és profi munkát! 

Remélem az újabb rész is tetszeni fog Nektek! 

Puszilok mindenkit:

Barbi

Botond mélyen a szemembe nézett, és láttam azt a huncut mosolyt, amit nagyon szerettem. Ilyenkor igazi rosszfiú volt a tekintete. Két kezemmel a mellkasára támaszkodva utasítottam, hogy keljen fel, hiszen nem maradhattunk így. Elpirultam, sőt, már az arcom olyan vörös lehetett, mint egy ébredező vulkán. Nem tudom, hogy lehetünk ennyire bénák, hogy pont most ránk nyit az orvos, ráadásul, aki behozott ide. Hogy fogok ezek után a szemébe nézni? 

– Nem gondoltam volna, hogy pont most jön majd be Zoltán – mentegetőzött Botond, miközben magára kapkodta az előbb levetett ruhákat.

– Segítenél? – kérdeztem, hiszen a bekötött lábamtól nem igazán tudtam úgy mozogni, ahogyan akartam. 

Még csak felkelni sem tudtam.

– Mit adjak rád először? – kacérkodott Botond, de én hárítottam. 

Úgy éreztem, hogy nem most van itt az ideje a hülyéskedésnek. Komoly volt a helyzet, de ő nem találta annak.

Arcom elárulta számára, hogy nincs most kedvem vicceskedni, így rám adta a bugyimat, és a nadrágomat, majd felsegített az ágyról, és a kezembe adta a pólómat is. Szerencsére ahhoz már nem kellett segítség.

– Most pedig megyek, és megkeresem Zoltánt, te pedig itt várj meg! – mondta, én pedig csak lehuppantam vissza az ágyra, mint valami fadarab.

– Rendben van – válaszoltam, – de azért siess!

– Igyekszem – mondta, majd kiment az ajtón, és becsukta.

Ott ültem, arcom a kezeimbe temettem. Mégis, hogy lehetünk ekkora barmok, hogy életünk első szeretkezését egy kórházi ágyon éljük át? A múltamban ez elfogadott lenne, de most egyáltalán nem az. Most is pontosan ugyan úgy viselkedtem, mint egy kurva, akit nem érdekel semmi, az sem, hogy hol, és mikor, csak hogy megkapja a pénzét a szolgáltatásaiért.

Megszomjaztam. Kerestem valami innivalót, amibe belekortyolhatok, és felfrissíthetem egy kicsit magam. Ekkor nyitottam ki a kórházi éjjeliszekrény ajtaját, amiben egy levélre bukkantam. Tudtam, hogy nem szabadna kinyitnom, mégis megtettem. Meg kellett tennem. Szemeimmel rátapadtam minden egyes betűre. A levél nekem volt címezve, Botond írta.

Ebben a levélben búcsúzom, kérlek, ne sírj! Mindannyian tudjuk, hogy nekem így lesz a legjobb. Ott, és azzal lehetek, aki egyszer az életemet jelentette. Tudod, Zora, bármennyire is igyekeztünk, nem kerültünk olyan közel egymáshoz, amennyire szerettünk volna. Nem hibáztatlak, hiszen én tehetek róla... az agyamat sikerült átvernem, de a szívemet nem...

Ekkor a levél felénél tartottam, de nem láttam könnyeimtől, így abba kellett hagynom az olvasást. Nincs erőm tovább olvasni. Könnyeim sora hullott alá, én pedig próbáltam összerakni az apró részleteket, hogy most mi történik pontosan. Botond ezt egy búcsúlevélnek szánta, amiben azt írja, hogy azzal lehet, akit igazán szeret. Vagyis öngyilkos akar lenni. Nem hittem el. Nem akartam elhinni.

– Kicsit kínos volt – lépett be Botond a szobába, – de megoldottam. Azért Zoltán szeretné, ha legközelebb nem látna ilyet.

– Legközelebb? – kérdeztem, miközben feltoltam magam kezeimmel az ágyról, és felé fordultam. – Amikor már nem élsz? Amikor már halott vagy?

– Zora, ezt te hol találtad?

– A szekrényedben volt, nekem címezve. Először azt gondoltam, hogy valami szerelmes levél, aztán mikor az első sort elolvastam, rájöttem, hogy koránt sem az. Mégis, hogy gondoltad? Hogy amikor holnap reggel bejövök hozzád, akkor közlik, hogy halott vagy?

Hallgatott. Mélyen. Nem tudtam, és ő sem, hogy most mit kellene mondanunk egymásnak.

– Ha azt akarod, kiszállok az életedből, Botond, de kérlek, sőt, könyörgöm neked, ne tégy magadban kárt!

– Zora – szólított, miközben hozzám lépett, kezeivel megfogta az enyémet. – Azt tudnod kell, hogy úgy nőt, mint Hannát, soha nem fogok szeretni. Soha! 

– Ezzel eddig is tisztában voltam – válaszoltam.

– Sajnálom, de nekem ez a kapcsolat nem megy. Egyszerűen mindig Hannára gondolok, éjjel, nappal, délelőtt és délután, akkor is, amikor téged csókollak. A szívem megszakad, ha látom egy régi képen, és tudom, soha nem láthatom újra azt a mosolyt, nem érezhetem azt az illatot, nem nézhetek a szemébe, s nem mondhatom el neki, hogy mennyire szeretem. Nagyon szerettem őt, Zora. Rettentően. És inkább leszek egyedül, mint veled, hiszen nem akarok neked hazudni. És magamnak sem. 

– Ugye nem leszel öngyilkos? – kérdeztem megijedve, és félve, hogy elveszítek egy embert, aki igazán fontos nekem.

– Néha már magam sem tudom, hová meneküljek. Azt hittem, ha komolyra fordul közted és köztem a dolog, a kapcsolatunk, nem fogok Hannára gondolni. De szinte mindig csak ő jár az eszemben. Meg fogok bolondulni, érted?

– Éppen ezért vagy itt, a pszichiátrián, Botond! Segítenek neked, de hagyd, hogy segítsenek, és ne akarj a halálba menekülni, kérlek! Zsófinak is rettentő nagy szüksége van rád.

A földet bámulta, elgondolkozott a szavaimon. Segíteni akartam neki, de nem tudtam, pontosan mit mondjak. Úgy vettem észre, hogy hatottam rá.

– Hanna is azt szeretné, ha erős lennél! Büszke lesz rád, ha felállsz a padlóról.

– Úgy gondolod? – kérdezte.

– Egészen biztos vagyok benne! – válaszoltam.

– Köszönöm, Zora! – mondta majd szorosan átölelt. – Nem akartam neked fájdalmat okozni, remélem, hogy azért nem felejtjük el egymást, és ha hazamegyek, azért megnézünk egy–egy filmet, és jót tudunk majd nevetni.

– Szeretném már látni, ahogy nevetsz – válaszoltam.

Legbelül azért fájt, hiszen úgy gondoltam, hogy komoly is lehet a kapcsolatunk, aztán most véget ért. Ölelése nagyon jól esett, azonban az, hogy a csókjaink közben Hannára gondolt, megszorította a szívem. Elcsukló hangon köszöntem el tőle, és jöttem ki a szobából. Vége. 

– Minden rendben? – kérdezte Zoltán, mikor leült mellém a kórházi székek egyikére.

Mosolygott, pedig azt hittem, megvet majd.

– Tudod, Zora, ha azt gondolod, hogy zavar, amit láttam, akkor tudd, hogy nem így van. Bár rendkívül zavarba jöttem, azért mégsem kell rosszul érezned magad. Próbálom jól kezelni, nem szóltam senkinek.

– Köszönöm! – mondtam halkan, miközben ujjaimat tördeltem.

– Ha nem ez a baj, akkor micsoda? – érdeklődött, és megfogta a kezem. – Elmondhatod, Zora. Meghallgatlak.

– Szakítottunk – súgtam neki, miközben fejemet felé fordítva mélyen a szemébe néztem.

Értetlenül nézett rám. Számára is rendkívül furcsa volt a helyzet, hogy a páros, akire az előbb szeretkezés közben nyitott rá, fél óra múlva szakított.

– Botond nagyon rossz pszichés állapotban van. Meg akart ettől kímélni téged. Volt már, hogy öngyilkos akart lenni. Hat hónapja.

– Tessék? – kérdeztem értelmetlenül.

– Sokkal nagyobb figyelmet fordítunk rá, mint más betegre. 

Most jöttem rá igazán, hogy nem ismerem úgy Botondot, mint ahogy kellene. Beláttam, hogy talán jobb így, hogy véget ért, és nem gyötri magát, amiért mindig Hannára gondolt. Megnyugodhat.

- Van kedved egy kicsit kikapcsolódni? – kérdezte Zoltán. – Egy fél óra, és végzek. Van egy nyaralóm, a Kőrös vizénél. Szívesen elvinnélek.

- Bárhová, csak innen el! – vágtam rá, de át sem gondoltam, hogy mit mondok.

- Húsz perc, és itt vagyok – szólt, miközben felállt a székről, és eltávozott.

Ott ültem, egyedül. Az óra fél egyet ütött. Zsófinak időközben írtam egy üzenetet, hogy ma nem alszom otthon. Nem tudtam pontosan, hogy hová visz Zoltán, csak azt az egyet, hogy szükségem van kikapcsolódásra, bárhova is vigyen.

- Mehetünk? – kérdezte, és a kezét nyújtotta felém.

Kezemet a kezéhez téve segített fel, és indultunk el kifelé.

Beültünk az autójába, és elindultunk ahhoz a bizonyos nyaralóhoz. Kíváncsi voltam, de egyben féltem is. Ezt az embert még nemrég ismerem, mégis valami olyat látok benne, ami megfog, és meg is tart. Amikor bekötötte a lábamat, akkor is nagyon vigyázott rám. Akkor indult el bennem az érzés, hogy Zoltánban megbízhatok.

Beszélgettünk, órákon keresztül. Egyre jobban és jobban megismertük egymást. Sokszor megnevettetett.

- Megérkeztünk – mondta, miközben beparkolt a nyaraló udvarába, majd segített kiszállni is.

Kellemes időjárás volt, az utolsó meleg őszi napokat élhettük meg. Hosszú volt az út, majd két és fél óra, a lábam már zsibbadt, és a fejem is fájt.

- Megmutatom, melyik lesz a te szobád – szólt Zoltán, mikor felkísért a nyaraló emeletére.

Kedves kis ház volt, egy stéggel, csónakkal, tükörtiszta vízzel, és friss levegővel. Jól éreztem magam. Távol Budapesttől, távol a gondoktól, most úgy éreztem, feltöltődhetek, és újult erővel térhetek vissza a fővárosba. A szobám nagyon kellemes, franciaágyas, vízre néző volt. Miután ledobtam a táskámat az ágyra, lementem a konyhába, ahol Zoltán öntött két pohár bort. Kiültünk az erkélyre, borozgattunk, és beszélgettünk. Kedves volt velem. Talán kicsit túl sokat ittunk, elfogyott két üveg bor. Meglátszott rajtam, hogy nem bírom az italt, hiszen a kedvem egyből megváltozott. Szinte minden szaván nevettem, és kezdtek összefolyni a szavaim.

- Fogadjunk, hogy nem mersz beleugrani a vízbe – szórakoztam vele, de nem gondoltam, hogy komolyan is veszi.

- Fogadjunk, hogy én megcsinálom, csak te nem – kacérkodott.

Felállt, alsónadrágra vetkőzött, és nyújtotta a kezét. Felálltam, bugyira, és melltartóra vetkőztem, majd futni kezdtünk a víz felé. Ekkor már mind a ketten ittas állapotunkban voltunk, azt sem érzékeltük, hogy a víz, amibe beleugrottunk, mennyire hideg, hiszen már a nap is lement az égről. Csak a csillagok ragyogtak felettünk.

- Ugye, ugye, hogy megmertem – büszkélkedett. – De most én jövök. Biztos vagyok benne, hogy nem mersz megcsókolni.

Bennem volt az érzés, az a márcsakazértis! Közelebb úsztam, lábaimmal a víz alatt átkaroltam a derekát. Megcsókoltam. Igazából – gondolom a részegségem miatt – fel sem fogtam, hogy mit tettem, hogy ajkaink összeértek. Zoltán is jócskán sokat ivott, s éreztem, hogy beindult, ahogyan csókolóztunk. Csurom vizesen Zoltán a derekamat szorítva kiemelt a vízből, s bevitt a házba. Rám adott egyet az ingjei közül, majd a konyhapultra ültetett. Csókcsatánk itt is folytatódott, Zoltán kezével átkarolta a derekam, s én a bortól bódultan, hátradőltem a pulton.