#17

6. fejezet, 2.rész

Drága olvasók!

Meghoztam Nektek egy újabb részt. Szeretnélek megkérni titeket, hogy jelezzetek vissza, hogy tetszik- e a blog. Szörnyű, amikor órákat írok és formálok egy-egy részt, aztán se egy hozzászólás, és egy feliratkozás sem érkezik. Rettentő. Néha elgondolkozom azon, hogy így, 1OO oldal után a történetnek vége, és abbahagyom. Kérlek, igazoljatok vissza, hogy jó, amit csinálok!

A részhez jó olvasást, és ölelés mindenkinek!

Barbi

Szinte azzal sem voltam tisztában, hogy mit teszünk, nem tudtam, de nem is akartam ellenkezni. Zoltánban volt, ami vonzott, de ha rágondoltam, hogy a neve megegyezik azzal az emberével, aki miattam lett öngyilkos, a hideg futkosott a hátamon.
Egy szót sem szólt hozzám, csak csókolgatott. Ő még mindig csak abban az egy szál alsónadrágban volt, és láttam, hogy teste libabőrös.
- Te fázol – súgtam, miközben felültem, és megtapogattam a karját.
Kidolgozott volt, izmos. Tetszett a teste, hátát végigkarmolhattam, hajába beletúrhattam.
- Senkit sem érdekel – mondta, majd újra mosolyra húzódó szájával megcsókolt.
Azt hiszem, hogy őt talán még jobban kikészítette az ital, mint engem. Attól féltem, hogy reggel megbánja, és soha többé még csak beszélni sem akar velem.
- Vegyek elő egy gumit? – kérdezte, miközben alsónadrágjától is meg akart szabadulni.
Fogalmam sem volt, mi a helyes irány. Feltettem neki a kérést, hogy biztosan akarja-e ezt az egészet. Ő csak mosolygott, és visszakérdezett. Azt mondta, minden rajtam múlik. Belecsókolt a nyakamba, én pedig úgy éreztem, hogy ha most azt mondom, hogy nem, akkor nagy hibát követek el. Ő akart engem. Fenekem megfogta, és felemelt. Felvitt a lépcsőn, be a szobába, – amelyet nekem jelölt ki használatra – és ledobott az ágyra. Levette rólam az inget is, amit az előbb adott rám.
- Egy pillanat, és jövök – mondta, félbeszakítva mindent, majd kilépett az ajtón.
Közben magamrahúztam a takarót, bár nem voltam szégyenlős. Zoltán körülbelül öt perc után visszajött a szobába, a két borospohárral az egyik, és két felespohárral a másik kezében.
- Csak, hogy tényleg elengedjük magunkat – nevetett, és a kezembe adta a pálinkát.
Húzóra megittuk mind a ketten, borral öblítettük. Rettentő erős volt, de tényleg kellett ahhoz, hogy teljes mértékben ellazulhasssunk. Kivette a kezemből a poharat, letette az éjjeliszekrényre. Csókcsatánk közepette ő került felülre.
- Kicsit szédülök – mondtam, mikor már azt éreztem, hogy mindjárt kijön minden, ami este folyamán bejutott a gyomromba.
- Mindjárt elmúlik – bíztatgatott.
Testem ekkor már olyan volt, mint egy rongybaba, mintha egy végtagomat sem tudtam volna mozdítani. Ott feküdtem, tehetetlenül, Zoltán pedig azt tehette velem, amit csak akart.

A nap sugarai belevilágítottak szemembe, erre ébredtem fel. Egyrészt örültem, hogy szép az idő, másrészt a sajgó fejem emlékeztetett, hogy mi történt az éjszaka. Felültem az ágyban, feleszméltem, hogy teljesen meztelen vagyok. Melleimhez szorítottam a paplant, szememből a hajszálakat kiigazítottam. Szétnéztem a szobában, a ruháimat kerestem, másodpercekbe telt, mire rájöttem, hogy Zoltán ingjébe jöttem fel, és valószínűleg a ruháim a teraszon hevertek, a földszinten. A homlokom lüktetett, az ujjaim zsibbadtak. Rettentően másnaposnak éreztem magam. Már nem is emlékszem, hogy mikor ittam utoljára ennyit.
Magamra vettem a tegnap este használt inget, és lelépdeltem a lépcsőn. Zoltán a konyhában állt, és észrevehetően sürgött-forgott.
- Szép reggelt! – mondta, miközben fordított egyet a palacsintán.
- Neked is – válaszoltam.
- Jól aludtál? – kérdezte, és közelebb lépett hozzám.
- Úgy, ahogy.
- Palacsinta jó lesz reggelire? – tette fel újabb kérdését.
- Nekem teljesen megfelel.
Éreztem magamon, hogy valahogy máshogy viselkedtem vele. Igen, lefeküdtünk egymással, és igen, és most rettentően szégyenlem magam.
Leültem az asztalhoz, majd ő is helyet foglalt mellettem. Megfogta a kezemet.
- Nagyon jól éreztem magam az este. Rettentően sajnálom, hogy ma vissza kell mennünk Pestre.
Nem tudtam, hogy mit kellene mondanom. Mosolyogtam.
- Neked nem volt jó?
- De, az volt – suttogtam szégyenlősen, - de Zoltán, én nem akarok tőled semmit.
Bámult rám, azokkal a hatalmas bociszemeivel, amelyek szinte már kérdőjelet formáltak.
- Tessék? Pedig én azt hittem, hogy lehet valami közöttünk.
- Nem, nem lehet – mondtam, és közben úgy éreztem magam, mint egy kőszívű boszorkány.
- Csak szexre kellettem, igaz? – tette fel újabb kérdését.
Nem válaszoltam. Zoltán kiment a teraszra, mikor visszajött, ruháim a kezében voltak, letette elém az asztalra.
- Menj, öltözz fel, húsz perc, és indulunk.
Néma csendben fogadtam a döntését, és elindultam vissza az emeletre, a szobába.
- Hülye kurva – dünnyögött magában, miközben haladtam a lépcsőn.
Visszanéztem, de nem jegyeztem meg neki, hogy hallottam, amit mondott. Úgy éreztem, hogy igaza volt, hogy nekem csak arra kellett, hogy átéljem azokat a testi örömöket, amiket Botond nem adott meg nekem.
A telefonom ekkor hangosan csörögni kezdett, majd kiugrott a táskámból. Sietve felvettem, anyukám volt a vonalban.
- Nagy a baj – kezdte a lényeggel – apád az éjszaka kórházba került. – Zora, drágám, gyere haza, szükségünk van a segítségedre!
- Hogyan tudok segíteni, anya?
Hangom elcsuklott, remegett. Az édesapám az éjszaka szívrohamot kapott, mentő szállította kórházba.

- Pénz kellene, kicsim. A múltkor mondtad, hogy van egy jó állásod.
Kezemet a szám elé kaptam.
- Megoldjuk, anyukám. Estére érkezem.
Automatikusan nyomtam a piros gombra, letettem a telefont. A múltam kísért, és a döntés az enyém. Ha újrakezdem a testem árulását, akkor az apukám életben marad, ha nem, akkor akár az életébe is kerülhet. Soha nem bocsátanék meg magamnak, ha nem tennék meg érte  mindent.