#18

Only One body - 6. fejezet, 3. rész

Sziasztok drága olvasók!

Köszönöm Nektek, hogy a szavazás eredménye az lett, hogy azonnal szeretnétek olvasni a folytatást. Köszönöm, hogy hozzászóltok a részhez, és aktívak vagytok!

Ez maradjon is így, hiszen így legalább tudom, hogy van kiért írnom, és dolgoznom.

Iratkozzatok fel, tartsátok életben a blogot!

A folytatás rajtatok múlik, akkora hozom, amikorra kéritek! 

Puszi mindenkinek, és jó olvasást:

Barbi

– Kapcsold be az öved, kérlek! – szólított fel Zoltán, aki láthatóan még most is rettentően ideges volt.

Már az autóban ültünk, indultunk volna vissza Budapestre.

– Figyelj, én annyira sajnálom. Foghatnám arra, hogy részeg voltam.

– Zora – mondta, miközben felém fordult, – én is az voltam. Mégsem bántam meg semmit. Azt hiszem, az este is mondhattad volna, hogy ne tegyünk semmit, mert te nem akarod. Akkor nem fektetlek le, érted? Nem volt kötelező velem lenned, annyira magadnál voltál, hogy még a csóknál azt mondd, ne menjünk tovább. Kérlek, csatold be azt a rohadt övet, hogy el tudjunk indulni.

Nem válaszoltam, csak megtettem, amit kért. Elindultunk. Egész úton még csak egy szót sem szóltunk egymáshoz, kellemetlenül éreztem magam. Rossz volt tudni, hogy haragszik rám. Mintha vaslábakon lépkedett volna az óra, a száznyolcvan perc lassan telt el. Visszaértünk Budapestre, Zoltán kitett a panel előtt, majd elhajtott. Kezemmel hajamat hátraigazítottam, nagy levegőt vettem, majd lifttel mentem fel az emeletre, a lakáshoz. Kulcsommal kinyitottam a zárat, beléptem az ajtón. Táskámat a kanapéra dobtam. Bementem a szobába, elővettem a bőröndömet, majd belepakoltam pár holmit, amire tudtam, szükségem lehet. Otthon is maradt még bőven ruhám, anyukám minden hétvégén várt engem haza. Ennek ellenére én már négy hónapja nem is léptem be az otthonom ajtaján, nem öleltem meg az édesanyámat, és nem puszilgattam meg apukámat. Nekem ők jelentették a mindent, nagyon szerettem őket. Tudtam, hogy nem lennének rám büszkék, ha megtudnák, hogy miből tartottam fel magam, hogy a testemet árultam férfiaknak, de azt sem akartam, hogy megtudják, ott hagytam az egyetemet, legalábbis ideiglenesen. Meglátjuk, hogy mit mondanak, meglátjuk, nekem mit kell majd mondanom ahhoz, hogy boldognak lássam őket.

– Hát te, hová készülsz? – kérdezte Zsófi, amikor belépett a szobába.

– Pár napra haza – válaszoltam. – Egy óra múlva indul a vonatom, ha jól tudom. Sietnem kell.

– Azért látlak még, igaz?

– Nem tudom – mondtam. – De az egyhavi rezsit majd utalom neked a számládra.

– Hiányozni fogsz Zora, ha nem látlak újra.

Csend ülte meg a szobát, kiegyenesedtem a pakolásból, és Zsófira néztem. Odaléptem hozzá, és megöleltem.

– Te is – válaszoltam. – De indulnom kell. 

– Vigyázz magadra! – mondta mosolyogva.

Elbúcsúztunk. A Keleti pályaudvarig metróval jutottam el, megvásároltam a jegyet, és felültem a vonatra. Jól tudtam, körülbelül húsz perc múlva indulunk. Kabinos vonatot kaptunk most is, ebben legalább meleg volt, és lehetett pihenni.

– Bocsi, szabad lesz? – ütöttem meg a fülemet egy ismerős hang.

Egy lány lépett be a kabin ajtanán, érdeklődve, hogy leülhet–e. Én szinte azonnal ráismertem, és láttam, hogy számára is ismerős az arcom.

– Persze – válaszoltam. 

– Zora? – kérdezte a lány, aki tudtam, hogy a gyermekkori barátom, vagyis Dalma volt.

– Hát persze – mondtam, miközben felálltam, és megöleltem.

– Hogy vagy, Dalmi? Olyan régen láttalak már, hogy az valami hihetetlen. 

– Az biztos, hogy van már vagy hat éve, hogy találkoztunk. Köszönöm a kérdésedet, Zora, jól vagyok. Most fogom kezdeni az egyetemet, pont ott, ahol te vagy. 

– Tényleg? És milyen szakon? – érdeklődtem.

– Tanító szeretnék lenni.

– Á, a pedagógus pálya csodálatos. El sem tudnálak képzelni jobb helyen. Én már másodikos hallgató vagyok, biológia szakon, és kardiológusnak tanulok tovább.

– És most merre mész? – kérdezősködött.

– Ahová te – válaszoltam.

– Haza? 

– Apa kórházba került, be kell mennem hozzá.

– Igen, hallottam, mondta anyu, hogy tegnap este mentő vitte őt kórházba.

Dalma a szomszédban lakott, gyermekkorom legnagyobb barátnője ő volt. Olyanok voltunk, mint a testvérek, mindent tudtunk egymásról. Meglepett, hogy ő is elkezdi az egyetemet, húsz évesen. Elmondta, hogy a barátját látogatta meg Pesten, én pedig az füllentettem, hogy az egyik ismerősömmel találkoztam, és elmentünk egy kínai étterembe reggelizni.

A vonat elindult, a kalauz nemsokára megérkezett, ellenőrizte a jegyünket, majd továbbállt. Dalma végig mosolygott, pont olyan volt, mint amilyennek megismertem.

- Remélem, hogy azért ebben a pár napban tudunk majd egy keveset találkozni. Átjöhetnél szombaton este, kicsit borozgatnánk, és beszélgetnénk.

- Mindenképpen – válaszoltam. – Csak tudod, rettentően aggódom apu miatt.

- Nyugodj meg, Zora, minden rendben lesz!

Dalma megfogta a kezemet, szemeiből pozitivitás áradt, amivel kellően megnyugtatott.

- Ádámmal tartod a kapcsolatot? – kérdezte.

Tudniillik, hogy Ádám is abban a városban élt, ahol mi, a szembeszomszéd házban. Gyermekkorunkban hármasban sokat játszottunk együtt, ebből alakult ki az Ádám, és az én kapcsolatom, amikor már kamaszodtunk.

- Nem – vágtam rá habozás nélkül.

- Pedig ő sokat beszél rólad. Most költözött haza.

- Ádám otthon van? – kérdeztem, hiszen amikor elrohant Zsófi házából, fogalmunk sem volt róla, hogy hová mehetett.

Megnyugodtam. Ádám jó helyen van. 

Az vonat két óra múlva megállt a városunk megállójában, mi pedig leszálltunk róla. Dalma kérdezte, hogy miért van nálam egy nagy bőrönd, erre én azt válaszoltam, hogy azért, mert az egyetemről utaztam fel Pestre, és onnan haza. Remélem, hogy nem vagyok feltünő, és megállja hazugságom a helyét.

Végignéztem Dalmán, akiből csodálatos nő lett. Kiformásodott, leadott egy pár kilót, megnövesztette a haját, és elkezdte használni a sminket is. A pozitív kisugárzása megmaradt, szemei csillogásából nem veszített.

- Na és, te tartod Ádámmal a kacsolatot?

- Mióta hazajött, igen – válaszolta Dalmi, - megváltozott. Érett férfi lett belőle.

- Azt mondod? – kérdezősködtem.

- Azt. És tényleg sokat beszél rólad. Biztosan örülni fog, ha láthat téged.

- Biztosan – mondtam, és felfestettem az arcomra a legnagyobb műmosolyt.

- Emlegetett szamár – mondta Dalma, miközben a háta mögé nézett.

Először le sem esett, hogy Ádám áll mögöttünk.

- Segíthetek a hölgynek? – kérdezte, miközben kivette a kezemből a bőröndöt, és elkezdte húzni, helyettem.