#19

7. fejezet, 1. rész

Sziasztok drágák!

El sem tudom mondani, mennyire szeretem az olvasóim! Egyre többen vagyunk, és számomra ez rettentő nagy büszkeség! És lassan már elérjük a 7. OOO látogatót is!

HIHETETLEN!

Köszönöm mindenkinek!

A mai rész kicsit érzelgősebb, remélem tudok hatni a kicsi lelketekre. :)

Jó olvasást mindenkinek!

Barbi

- Egy úriember vagy, Ádám – dícsérte őt Dalma, miközben én egy szót sem szóltam. 

Ádám úgy tett, mintha nem is látott volna, már kitudja mióta, miközben szeme számomra mindent elárult. Be kell, valljam, nekem is hiányzott, aggódtam miatta, hogy hol tölti a mindennapjait, és minden este azon gondolkoztam, hogy vajon hol hatja álomra a fejét. Örülök, hogy kiderült, hazaköltözött, hiszen az otthonában mindenki olyan biztonságban van, mint sehol máshol a világon.

- Összehozhatnánk este valamit, nem gondoljátok? – kérdezte Ádám, miközben először rám, majd Dalmira nézett.

- Én benne vagyok – válaszolta szinte azonnal.

- Sajnos nekem nem jó. Megyek apához, a kórházba. Ilyenkor nem illik bulizni, ünnepelni, sőt, még csak jóízűt kacagni sem. Sajnálom.

- Ne sajnáld, Zora – mondta Ádám, - nekünk kellett volna, hogy eszünkbe jusson, hogy te biztosan szívesebben leszel az apukád mellett.

Abba az utcába értünk, ahol hónapok óta már nem jártam. A ház elé érve a szívem egyre hevesebben vert. Elköszöntem Dalmától és Ádámtól is, telefonszámunkat odaatuk egymásnak, hogy majd keressük a másikat.

Beléptem a kapun, becsuktam magam után. Megfogott az érzés, amit minden egyes nap éreztem, amikor hazaértem. Biztonságban éreztem magam, s alig vártam, hogy édesanyám nyakába ugorhassak, és elmondhassam neki, hogy mennyire szeretem.

A bejárati ajtó sem változott semmit, az alja szorult, így mikor kinyitottam, a súrlódás hangjára előlépett anyukám, és csillogó szemekkel kezeit a szája elé téve mutatta ki boldogságát.

- Végre, hogy megjöttél! – mondta, majd a körülfonta nyakamat a karjaival, és megpuszilta az arcom.

- Anyukám – szóltam hozzá édesen, pont úgy, ahogyan ő megölelt.

Beszélgetésünket a konyhában folytattuk, ő, mint egy igazi édesanya, aki hónapok óta nem látta a gyermekét, kínált mindennel. Üdítővel, étellel, édességgel, de azt is elmondta, hogy sokat fogytam, biztosan a sok tanulási stressz miatt.

Apa is szóba került. Elmondta, hogy az orvosok semmi jót nem jósolnak. Minnél előbb látni akartam az édesapámat. Anyukám nem tiltakozott, alig egy fél óra múlva már a kórház ajtaján léptünk be, és kerestük a számunkra megfelelő kórtermet.

- Kislányom! – köszöntött könnyes szemekkel az édesapám, amikor meglátott.

Nem bírtam magammal, azonnal a nyakába vetettem magam.

Végtelenül rossz volt az embert így látni, aki mindig erőt adott nekem, aki maga volt a férfi az életemben. Édesapám sok mindenre megtanított, tudtam, ha tudomására jutna, hogy én valaha is árultam a testem, végtelenül szomorú, és csalódott lenne. 

- Hogy megy a suli? – tette fel kérdését az apukám.

- Nagyon jól – válaszoltam, miközben lesütöttem a fejem.

- Kicsim, te vagy a büszkeségem! – folytattam, miközben kezemet az ujjaival szorongatta. – Arra az egyre kérlek, hogy csináld végig! Soha, de soha ne add fel! Mentsd meg az olyan embereket, mint amilyen én vagyok! Aki túl későn jön rá arra, hogy beteg, és hiába szeretne élni, tudja, hogy nincs már ideje.

Szavai a lelkemig hatoltak. Könnyeim kicsordultak. Nem akartam előtte mutatni, hogy mennyire fáj így látni őt, azt akartam, hogy erőt meríthessen belőlem.

Anyu a beszélgetés alatt egy szót sem szólt, figyelt minket, és törölgette könnyes szemeit.

- Kérem, hagyják a beteget, nem szabad felizgatnia, vagy megerőltetnie magát! – szólt a nővérke, mikor benyitott a kórterembe.

Kitessékelt minket a szobából, s olyan erősen szorított apukám a búcsúöleléskor, mintha tudta volna: ez az utolsó alkalom, amikor hozzám érhet.

- Jó volt látni, hogy mennyire örült neked – mondta anyu, miközben megsimította a hátamat.

- Igen, tudom. Rettentően jó volt látni őt – helyeseltem.

Buszra szálltunk, így jutottunk haza. Anyu csörgő telefonjára a szívem majd’ kiugrott. Tudtam, valami baj van édesapámmal. Anyu kezéből a telefon egyenesen a padlóra esett. Könnyei pislogás nélkül hullottak szeméből.

- Elment – mondta, és a nyakamba borult.

Meghalt az édesapám. Az ember, aki felnevelt, akinek köszönhettem mindent, a legnagyobb kincset ő adta nekem – az életemet.

Anyukám órákon keresztül csak sírt, és az én lelkem is darabokban volt. Az éj sötét leple szállt meg minket, nem éreztük az idő múlását. Anyu körbetelefonált mindenkinek, akinek köze volt édesapámhoz, majd este megitta a nyugtató teáját, és álomra hajtotta a fejét. Nehezen aludt el.

Késő este magányosan ültem a teraszon, betekertem magam egy pokrócba. Gondolataim egy percre sem hagytak nyugodni. Hűvös szellő lengedezett. 

Figyelmemet a kapu nyikorgása vonta magára,  először kicsit megijedtem, hogy ki lépked felém, azonban mikor megláttam Ádámot, megnyugodott a lelkem.

- Hát te? – kérdeztem, hiszen tudni akartam, hogy mit keres nálunk.

- Hallottam apukádról. Zora, én annyira sajnálom!

Leült mellém, és mélyen a szemebe nézett.

- Ha bármiben tudok segíteni, csak szólj!

Nem mertem neki mondani, de a legnagyobb segítséget abban tudta volna nyújtani, ha mellettem áll.

- Tudod mit mondott nekem? – néztem rá, miközben kérdeztem. – Hogy végezzem el az egyetemet. És te pontosan tudod, hogy most hagytam ott. 

- De még visszamehetsz, nem? – érdeklődött Ádám.

- Visszamehetnék, ha lenne pénzem lakásra, és finanszírozni a tandíjat. Borzasztó érzés, hogy nem tudom betartani az utolsó kívánságát.

- Én segítek neked, kérlek, engedd meg! Együtt fogunk visszamenni abba a városba, bérelünk egy kis lakást, és én elmegyek dolgozni. Félretesszük a pénzt az iskoládra is, ha kell, a szüleimtől is kérek.

Ránéztem. Nem tudtam, hogy mit kellene mondanom, először úgy gondoltam, nem engedhetek meg egy ekkora segítséget, azonban ahogy legtöbbször, most is a szívem győzedelmeskedett.

- Komolyan gondolod? – kérdeztem, miközben ujjaimat összekulcsoltam az övéivel.

- A lehető legkomolyabban! – mondta, majd karjával átölelt, és nyomott egy puszit a homlokomra.

FIGYELEM! 

ÚJ RÉSZ MÁR CSAK A HÉTVÉGÉN/A JÖVŐHÉT ELEJÉN VÁRHATÓ, FŐISKOLAI ELFOGLALTSÁGAIM MIATT! A MEGÉRTÉST NAGYON KÖSZÖNÖM!