#20

7. fejezet, 2.rész

Sziasztok drága olvasók! :)

Vizsga, vizsga, vizsga - sok mostanában a teendőm. Azonban mindig az jár az eszembe, hogy akarok Nektek hozni egy új részt, hiszen szeretlek titeket, és azt szeretném, ha minél jobban szeretnétek a blogot. Nos, ezért hoztam ma is egy részt! :)

Iratkozzatok fel, hagyjatok nyomot magatok után! 

Puszi mindenkinek, és jó olvasást kívánok: 

Barbi

– Van kedved sétálni egyet, így az éjszaka kellős közepén? – kérdezte, majd a kezét nyújtotta felém.

Én nem mondtam semmit, mindössze ujjaimat az övéihez illesztettem, így jeleztem, hogy szívesen vele tartok.

– Gyorsan beszaladok egy felsőért, rendben? – kérdeztem, hiszen hűvös idő volt.

– Ne menj sehová! – mondta. – Itt az enyém, vedd fel ezt!

Kabátját levetette, majd a kezembe nyomta. Én csak mosolyogtam, és felvettem. Az illata ott volt a ruhadarabon, eszembe juttatta azokat a régi szép időket…

– Merre megyünk? – kérdeztem, csak úgy a semmibe nem indulhattunk el.

– A régi közös helyünk? – nézett rám kérdően.

Tudtam mire gondol. Arra a helyre akart menni, ahol először csókolóztunk, s utána minden nap ott ütöttük el az időnket. Egy kis patak partján, körülöttünk a pusztával, fejünk felett a csillagokkal, mindig romantikus, és élménydús esték voltak. Végülis rábólintottam. Nem közeledtünk egymáshoz, ő tiszteletben tartotta a gyász pillanatait, bíztatott, hogy minden rendben lesz, és szerette volna, ha kibeszélem neki azt, ami fáj, hogy jobb legyen a lelkemnek.

A patak partjára érve szorosan egymás mellé ültünk. Körülbelül éjszaka kettő lehetett, de Ádámot, és engem sem zavart, hogy a legtöbb ember ilyenkor alszik, mi pedig andalgunk. Nem hazudhattam tovább magamnak sem, a lelkem mélyén Ádám mindig is maga volt A férfi. Ő vette el a szüzességemet, mellette lettem nő, és ő volt az első szerelmem. Emlékszem, amikor elhagyott, végtelen fájdalmat éreztem, azt hittem, talán túl sem élem.

Rengeteget beszélgettünk. Még jobban megismerhettem a felnőtt férfit, az érett gondolkodású Ádámot. Remek ember lett belőle. Elmondta, hogy megviselte az elválás Zsófitól, de nem akart neki tovább hazudni. A kisbabát megemlítésként sem hozta fel.

– Életem legnagyobb hibája volt, hogy magadra hagytalak – mondta, majd lesütötte a szemeit, és a földet nézte.

Nem tudtam, hogy mit válaszoljak, hiszen épp elég volt számára, hogy meg kellett küzdenie a lelkével.

– Nem tenném meg még egyszer – folytatta.

Rámosolyogtam. Nem hagyhattam szó nélkül a dolgot. 

Ádám felnézett, egyenesen bele a szemeimbe. Bámult rám, majd megfogta az arcom, és lassan közelített ajkaival az enyém felé. Kicsit megijedtem, nem tudtam, hogy készen állok–e mindarra, ami most fog történni. De engedtem. Ádám ajkai az én ajkamhoz értek. És csókolóztunk. Nem akart egyikőnk sem ennél többet. Olyan volt, mintha először csókolt volna meg.

– Azt a kérdést szeretném neked feltenni, hogy, – kezdte félve a mondandóját, – leszel–e az én…

– Barátnőd? – fejeztem be a kérdését, mert láttam, hogy nehezére esik feltenni a kérdést.

– Az bizony – mondta, és láttam rajta, hogy egy mázsás súly esett le a válláról.

– Nagyon szeretnék – válaszoltam.

És így is volt. Nagyon boldoggá tett már csak azzal is, hogy az édesapám halála után így mellettem állt, és támogatott.

– Tehát, így, hogy mostmár a barátnőm vagy, érdekelne, hogy milyen albérletet szeretnél.

Tehát komolyan gondolta. Segíteni akart nekem abban, hogy végig tudjam vinni az egyetemet. 

– Legyen benne egy konyha, egy fürdő, és egy szoba. Nekem ez bőven elég lenne – válaszoltam. 

Soha nem voltam nagyravágyó. Féltem az elkövetkezendő időszaktól, de tudtam, hogy nagyon szeretnék vele lenni, és, hogy ő is velem.

– Ezt megbeszéltük – mondta.

Karjával átölelt, hátradőltünk. A csillagok csodásan ragyogtak az égen, élvezet volt nézni.

És csak beszélgettünk, és beszélgettünk, a csillagok helyét felváltotta a hajnali világos ég, és a napfelkelte. Csodás élmények egyike volt. Nem voltunk álmosak, mintha csak akkor keltünk volna. A földről feltápászkodva egymásba karoltunk, így sétáltunk.
Ádám egy hireteln ötlettől vezérelve megfogta a combajim, feldobott a hátára, és rohanni kezdett velem. Megnevettetett. Annyira, hogy a közérzetem egyre jobb, és jobb lett. Az éjszaka csodálatos volt, rég éreztem magam ennyire jól, azonban mind a ketten tudtuk, hogy haza kell mennünk.
Az utcába érve tudtuk, hogy az elválás pillanatai következnek. A házunk előtt megálltunk, ölelkeztünk. Ádám észrevett valamit a postaládánkba, odalépett, kivette, majd megnézte, mi van ráírva. A felirat láttán a földbegyökerezett a lábam, megszólalni, és megmozdulni sem tudtam.
Zora legmocskosabb titkai – állt a felirat a borítékon, benne egy lemezzel.
– Ez meg mi? – kérdezte Ádám.
– Fogalmam sincs, de szerintem ez csak valami vicc.
Fogalmam sem volt, mit kellene mondanom.
– Mindenképpen meg kell néznünk, hogy mi van rajta – erősködött Ádám.
– Hát ti meg hol voltatok? – kérdezte anyu, amikor kilépett az ajtón, és meglátott minket. – Mi az a kezedben? – tette fel az újabb kérdést, miközben az Ádám kezében lévő lemezre mutatott.
– Azt majd Zora elmondja – szólt Ádám, miközben ő, és az édesanyám is, kérdően nézett rám.