#26

9. fejezet, 2. rész

Sziasztok drága olvasóim!

Tudom, hatalmas dorgálás jár azért, mert ilyen későn hoztam a részt, de ígérem igyekszem pótolni (természetesen ha van rá igény :P).

Ehhez a részhez is szeretnék nagyon jó olvasást kívánni, s várom a visszajelzéseket.

Csatlakozzatok a Facebook csoporthoz, hogy mindig értesüljetek a fejleményekről, az eseményekről, vagy csak hogy beszélgessünk egy jót.

Ölelés mindenkinek:

Barbi

Hatalmas pánik tört ki, az emberek nyűzsgő hangyabolyként széledtek mindenfelé. Hirtelen azt sem tudtam, mit kéne tennem, Ádám fölé hajolva próbáltam megfigyelni, hogy hol találta el a lövés, és hogy az milyen sebet okozott, közben anyu a mentőket tárcsázta. A temetés félbe szakadt, édesapámnak még az utolsó tisztesség sem adatott meg. Ádám eszméleténél volt, hatalmas szemeivel a tekintetemet kereste.

Olyan erősen szorította a kezemet, hogy ujjaim egészen kifehéredtek.

– Nem bírnám nélküled – kezdte mondandóját, – és nem is akarnék létezni, ha te nem vagy velem.

Szemeimbe könnycseppek szöktek, Ádám a levegőt nehezen vette.

– Szeretlek! – súgtam, miközben egyre közelebb hajoltam a füléhez, és fejemet vállára tettem. – Nem bírnám nélküled – folytattam, – és nem is akarnék létezni, ha te nem vagy velem.

Egyszerűen nem létezik, hogy ekkora balszerencse van a nyakamban, hogy minden férfi, aki az utamba kerül, valami okból kifolyólag vagy meghal, vagy kórházba kerül. Vagy bevonzom ezeket a negatív eseményeket, vagy tényleg a sors azt akarja, hogy magányosan éljem le az életem. Ez az egész olyan volt, mintha egy krimi–akció–dráma hármas kategóriájú filmben lennénk. 

Közben a mentő megérkezett, egy fiatal nő, és egy idősebb férfi rohantak Ádámhoz, és teret kértek maguknak. Természetesen én engedelmeskedtem, felpattantam a földről, majd anyunak támaszkodva figyeltem, hogy mi történik. Körmöm tövig rágtam, szemeimet egy pillantásra sem vettem le Ádámról. Rettentő érzés volt látni, hogy ott fekszik, kiszolgáltatott helyzetben, és a látvány, hogy mekkora fájdalmai vannak, összetörte a szívemet.

– Jobban lesz? – kérdezte anyu, miközben Ádámot egy hordágyon a mentőbe tették.

– Jobban – kaptuk a választ. – A golyó csak súrolta. Arra kérem önöket, hogy a rendőröknek adjanak részletes leírást a történtekről, és a nőről is, aki a lövést intézte a fiatalember felé.

- Úgy lesz – válaszoltam.

A mentős bezárta az autó ajtaját, Ádámnak még egy búcsúcsókot sem adhattam.

Mindenki szétszéledt, majd megjelentek az első rendőrautók is. Édesanyám a kezemet megfogta, a papra nézett, és megkérte, fejezze be a temetést. Ott álltunk, ketten, miközben megláttam, hogy van még két ember, aki ott áll mellettünk, és akik végignézték az egészet, mégis itt maradtak – Dalma, és Vince.

Hazaérve az ágyra dőltem, arcom a takaróba temettem. Érzéseim leírhatatlanok voltak. Édesapámat könnyek között temettük el, lelkem nyugtalanul háborgott, hiszen nem ezt érdemelte. A rendőrök megvárták, míg a szertartás véget ért, majd mind a négyünknek el kellett mondanunk, hogy mi történt. Azt mondták, úgy vélik, mivel a golyó csak súrolta Ádámot, nem ő volt a fő célpont, hanem én. Ekkor jutott eszembe, a minap kapott fenyegetés, és el is mondtam a rendőröknek, hogy Zoltán feleségére gyanakszom. Azt ígérték, megkeresik a nőt, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy kiderüljön, valóban ő volt-e a tettes. Úgy döntöttem, hogy mindent bevallok Ádámnak, amikor kiengedik a kórházból, tisztán kell látnia. Hiszen mit mondok majd neki? Miért akart engem lelőni az a nő? És miért lett ő az áldozat? Arcom még mindig a takaróban, kezeim a testem mellett, hajam szanaszét, sminkemet a könnyeim lemosták. Csak érjen véget a mai nap! Fejemet felemelve az órára néztem, fél négy volt. Be kellett volna mennem Ádámhoz a kórházba, nem hagyhattam, hogy úgy gondolja, nem törődöm vele. Édesanyám szinte sokkot kapott a történtek után, hazaérve bevett két szem nyugtatót, ami megtette a hatását, hiszen elaludt. A szobájába lépve láttam, hogy ott hever egy pokróc a széken, így szépen betakargattam. Nyomtam egy puszit a homlokára, nem ébredt fel, így én útnak eredtem, Ádámhoz.

A kórházi szagot mondhatni már megszoktam, ahhoz képest, hogy régen képes voltam hányingert kapni tőle. A nővérek kedvesen tájékoztattak, hogy hol találom őt, s egyúttal meg is nyugtattak, hogy minden rendben van. A kórteremben két ágy volt mindössze, Ádám az egyiken feküdt, a másik üres volt. 

Nem volt ébren, és ez megijesztett. Odaültem mellé, megszorítottam az alkarját, és nyomtam egy puszit a szájára - erre azonban kinyitotta a szemeit. Pillái lassan emelkedtek, azonban keze kezemhez talált, s ujjaink összefonódtak. Nem tudtam, hogy jó kérdés-e az, hogy jól van-e, hiszen már hogy lehetne jól, így mélyen hallgattam, várva, hogy ő szólaljon fel először.

- Ki volt az a nő? - kérdezte semmitmondó tekintettel.

- Nem tudom - válaszoltam, majd szemeimet mélyen lesütöttem. 

Nem tudtam a szemébe hazudni.

- Remélem minél hamarabb megtalálják- folytatta, majd kezével végigsimította az arcomat. - Annak viszont rettentően örülök, hogy neked semmi bajod. És nálam is lehetett volna végzetes is ez a lövés.

Szavai mélyen szívembe fúrták magukat, úgy éreztem, hogy bőgnöm kell, ordítanom, hiszen míg én össze vissza hazudtam neki, számára az volt a legfontosabb, hogy nem esett bajom.

- Olyan gondterhelt vagy - szólt, és megpróbált felülni, azonban ezt fájdalmai nem engedték.

- Csak maradj fekve! - kérleletem, - nem szanad megerőltetned magad.

Ádám tehetetlenül visszadőlt, azonban szemeit nem vette le rólam. Mintha ő lett volna a tűző nap, én pedig a pusztára kihelyezett csokoládé. 

A telefonom a táskámban megcsörrent, mindig kellemetlenül éreztem magam, ha rossz pillanatban keres valaki. Elővettem, láttam, hogy üzenetet kaptam. Nem volt szöveg, csak egyetlen szó - Hiányzol. És egy név - Botond.

- Ki az? – kérdezte Ádám hatalmasra nyílt szemekkel, hiszem láttam rajtam, hogy meglepődtem.

 - Senki – válaszoltam, miközben egy határozott mozdulattal visszadobtam a telefont a táskámba. – Vagyis senki, aki most elsőbb lenne, mint te – szépítettem az előbbi mondatomon.

A kórterem ajtaján egy nővér lépett be, aki kezében tartotta Ádám papírjait. Szorosan magához ölelve azt megállt, majd dorgálóan nézett rám. 

 - Ön, kishölgy? – tette fel kérdését. – Mit keres itt? A betegnek pihennie kell.

 - Elnézést! – szólaltam fel. – Senki nem tiltakozott az ellen, hogy bejöjjek. 

Felálltam az ágyról, Ádám kezén végighúztam az enyémet, és pár másodperc múlva kiléptem a kórteremből. Nem tehettem mást. Nem hagyott nyugodni az előbb kapott üzenet, azonban tudtam, hogy ha most felhívom Botondot, csak összekuszálok mindent. Hiányzom neki, oké, kész, zárjuk le. Másnak is hiányoztam már, és más is hiányzott nekem, emiatt nem dobhatom el Ádámot. 

A házunk kapuján belépve észrevettem, hogy valaki tartózkodik otthon anyun kívül, hiszen egy kék autó állt a kerítés előtt. Erre volt a legkevésbé szükségem. Pihenésre, és kikapcsolódásra vágytam, nem pedig egy vendégre, aki mindezt felborítja. Nem gyanakodtam, pedig kellett volna. Az egyik egyetemi tanárom volt az, aki eljött megkérdőjelezni édesanyámtól azt, hogy én miért nem járok be már több hónapja az iskolába. Égett az arcom, nem tagadom. Ez volt az a pillanat, amikor már nem hazudhattam, nem hibáztathattam senki mást, magamon kívül.

 - Visszamegyek, ígérem – válaszoltam végül, miközben igyekeztem mind a kettőjükre figyelni. 

Onnan tudhatod, hogy őszinte az ember, akivel beszélsz, hogy a szemedbe néz. Szerettem volna visszamenni az egyetemre, ebben nem volt semmi kétség. Azt is szerettem volna, ha az édesanyám elhiszi azt, amit mondok neki, és nem küld el otthonról, kitagadva. 

 - Beszéljék ezt meg! – mondta végül a tanárnő, aki mindig szívén viselte tanítványai sorsát, ezért jött utánam is.

Felállt az asztaltól, megfogta a táskáját, és magához szorítva, tekintetét tekintetemre szemezve kilépett az ajtón. 

 - Ülj le! – kért meg anyu.

Engedelmeskedtem. Megfogta a kezemet, ezzel is mutatva, hogy ő támogat, és mellettem van.

 - És most kérlek, mondd el, hogy mi folyik itt!

Engem pedig már senki meg nem állíthatott. Tudtam, hogy itt az idő, hogy elmondjak neki mindent. Ő az édesanyám, neki tudnia kell! És tudtam, hogy el fogja fogadni, és mindennel együtt szeretni fog.

Egy ismeretlen szemszögéből…

Hajamon végighúztam a kezem, borostámat borotvával igazítottam. A tükörbe nézve végül mosolyogtam egy macsósat, olyat, amitől tudom, elolvadnak a lányok. Igazából jelenleg csak egyetlen személynek szántam, aki tudtam, egyetlen csókomtól újra a tenyeremből eszik majd. Telefonom a csap szélén, rányomtam a képernyőjére, hogy tudjam, mennyi az idő. A szobában már minden össze volt pakolva, a bőröndöm a behúzásra várt. A szívem már nem dobogott oly’ hevesen, ha Zorára gondoltam. 

A tükörben saját magammal szemeztem, mikor már mindennel elkészültem. A csábos mosolyt most felváltotta a gonosz tekintet.

Most azt fogod kapni, amit érdemelsz! ,mondtam, közben egész végig Zorára gondoltam.

A bőröndömet összehúztam, vállamra tettem, majd kiléptem abból a koszos kórházi szobából, amit már annyira utáltam.